Sokan vagyunk, akik nem tekintik magukat egyetlen felekezethez tartozónak sem, mindazonáltal cselekedeteink azon szimbólumrendszerek keretei között zajlanak, amelyeket vallások – a zsidó-keresztény hitvilág – és a beléjük ivódott görög-római kultúrák teremtettek és tartanak fenn mindmáig. Különösen egy olyan pillanatban van fontossága számot vetnünk mindezzel, amikor valami szokatlan, önmagán túlmutató történik abban a nyugati és demokratikus valóságban, amely alapvetően meghatározta szocializációnkat.
XVI. Benedek pápa váratlan lemondása nemcsak intézményi változásnak szokatlan, hanem emberi gesztusként is az. Nem véletlen, hogy eddig csak egyetlenegyszer, hétszáz évvel ezelőtt történt hasonló, ám akkor a történelmi események kényszere idézte elő V. Celesztin távozását a vatikáni trónról (1294). Benedek pápa mostani cselekedetét az emberi természet kényszerítette ki, s ezáltal a mítoszok világába felemelt személy ismét visszatért mindannyiunk valóságába. Mi ez, ha nem annak az emberközpontúságnak és személyiségközeliségnek a tényleges megtestesülése, amit XXIII. János pápa álmodott meg s indított el 1962-ben, a 21. egyetemes zsinat egyházi reformjaival?
Benedek pápa távozása alkalmat adhat mindannyiunknak arra, hogy felülvizsgáljuk az általunk oly gyakorta okkal kritizált katolikus egyház belső mechanizmusaival kapcsolatos eddigi tudásunkat, s megállapítsuk: az egyház minden közismert konzervativizmusa dacára alapvetően megváltozott az elmúlt fél évszázadban. Ötven esztendő alatt alighanem többet, mint előtte ezer év során.
Kezdetben formálisnak tűnt XXIII. János azon rendelkezése, hogy a papok szembefordulva, s ne háttal celebrálják a misét, és számos hívő számára túlzottan profánnak, hogy anyanyelvükön hallják az egyébként nem értelmükhöz, hanem feltétlen hitükhöz szóló liturgikus szövegeket. De az új formák mégis hamar otthonossá váltak. Utóda, VI. Pál továbbvitte a reformokat, és nyitott Kelet-Európa felé is. A következő utód, I. János Pál ígéretei még elődei szándékait is messze meghaladták, de számára nem adatott megvalósításukhoz idő.
A legnagyobb változásokat és az alapvető szemléletbeni váltást paradox módon egy olyan pápa idézte elő, akinél konzervatívabb embert elképzelni sem lehet. Karol Wojtyła, azaz II. János Pál – ahogy egy lengyel barátom mondta egyszer – „kilépett Jézus árnyékából, s belépett a mindennapjainkba”. Szenvedéstörténete, látványos fizikai hanyatlása utolsó éveiben sem volt más, mint annak demonstrálása: lehet ő Jézus földi helytartója, de mindenekelőtt mégiscsak halandó lélek, akárcsak mi magunk.
És a világ meglepetten egyszer csak arra ébredt, hogy az addig oly barokkos, feudális katolikus klérus az ünnepnapokból visszalépett a hétköznapokba, a dagályból az egyszerűségbe; a kinyilatkoztatásokat hátrahagyva a párbeszédbe. Erényeivel és bűneivel együtt. Hallott valaki korábban a vatikáni korrupcióról, papi pedofíliáról? Soha. Ma viszont állandó témája ez a sajtónak, és segíti a megtisztulást.
Benedek még pápává választása előtt, Joseph Ratzinger bíborosként vitát folytatott korunk egyik legnagyobb filozófusával, Jürgen Habermasszal. A szöveget később kötet formájában is közreadták (2007-ben). A szekularizáció dialektikája című mű szellemisége egy másik jelentékeny alkotás, a Theodor Adorno és Max Horkheimer által 1944-ben megjelentetett A felvilágosodás dialektikája című filozófiai esszégyűjtemény logikáját idézi, leírva egy progresszív történelmi folyamat belső ellentmondásait. Ratzinger és Habermas kötete azért keltett feltűnést – joggal –, mert egyszerre nyújtott betekintést a szekularizáció ellentmondásait nehezen megélő, de azok létét elismerő modern életérzés és a szekuláris körülmények között önmaga helyét tudatosan kereső konzervatív katolicizmus közös vívódásaiba. Erre korábban nem volt példa, ehhez az kellett, hogy hosszas önvizsgálat után a klérus szóba álljon a szekuláris társadalommal, és hogy a társadalom tisztelettel honorálja e változást.
Persze, a világ sokszor vár el olyasmit a katolikus egyháztól, amit az nem tehet meg, az egyház szolgái pedig sokszor tesznek olyasmit, amit a világ nem bocsáthat meg nekik, de párbeszédük megindult, előfeltételek nélkül; párbeszédük létezik. A nyugati társadalmak emberének nem kell hinnie dogmákban, még csak istenben sem ahhoz, hogy az egyház igazán emberi nagyságáért mégis hálát érezzen. A klérusnak pedig nem kell lemondania hagyományairól ahhoz, hogy otthon érezhesse magát a posztmodern világban.
Ez XVI. Benedek öröksége.
