Lényegében egy időben azzal, hogy Mohamed Murszi egyiptomi elnök megérkezett Berlinbe, Washingtonban bejelentették: Barack Obama elnök a tavasz folyamán Izraelbe látogat. A két esemény között oksági összefüggés nincs, elvégre Murszi látogatását már hetekkel korábban megszervezték, az Obama-vizit ötlete pedig csak január 28-án merült fel, akkor, amikor az amerikai elnök felhívta Benjamin Netanjahu miniszterelnököt, hogy gratuláljon neki és pártjának a január végi általános választásokon elért eredményért.
Összefüggés a két látogatás között azonban mégis létezik. Amerika egyre nagyobb csalódottsággal szemléli mindazt, ami Egyiptomban történik, a döntéshozók közül egyre többen gondolják úgy, hogy Murszi és a mögötte álló Muszlim Testvériség képtelen lesz megtartani az egy évvel korábbi forradalom idején tett ígéreteiket. Ugyanakkor ahhoz sem lesz elég erejük, hogy ellenálljanak azon radikálisok nyomásának, akiknek a politikai támogatására olyannyira rá vannak utalva, s akik olyan rendelkezések, törvények bevezetését követelik tőlük, amelyek azonnali polgárháború kirobbanásával fenyegetnek.
Mindazonáltal Murszi berlini megnyilatkozásaiból kiolvasható: a Mubarakot és az egykori puha katonai diktatúrát megbuktató eseményeket a nyugati értékek és a nyugati típusú lét utáni vágy mozgatta elsősorban, melyre később csak rátelepedett a társadalmi alrendszerekben magát meghúzó és ott megszerveződő radikalizmus. Az elnök az Angela Merkellel együtt tartott sajtókonferencián nem egyszerűen gazdasági segítséget kért, hanem valami olyasmit, amit büntetlenül Washingtontól már nem kérhetett volna: politikai mentőövet. Az egyiptomi vallási és politikai radikalizmus számára Amerika egészen más, mint Nyugat-Európa, annak ellenére, hogy ez utóbbi ez idáig legfeljebb csak ígért, míg Washingtontól minden negyedévben megérkeztek az esedékes összegek, s legutóbb nemcsak a puszta segély, hanem az engedély is azoknak a modern katonai harci gépeknek a mielőbbi leszállítására, amelyek oly nagy riadalmat okoztak Izraelben. (Mintegy két tucat F–16 Falconról van szó.) Ennek dacára Amerika továbbra is a főgonosz, Murszi pozíciója s vele együtt a Muszlim Testvériség hatalma pedig az egyiptomi tömegek szemében e gonoszságtól magát függetleníteni képtelen valóság.
Murszi ünnepélyes berlini fogadalma, hogy országa rövid időn belül alkotmányos állammá válik, biztató ugyan, de nem megnyugtató. Az „arab tavasz” által érintett nemzetek úgy kezdtek neki alaptörvényeik megalkotásához, mintha ez lenne a legfontosabb dolog, és nem azok a kulturális, politikai, hatalmi garanciák, amelyek lehetővé teszik a törvények betartását, a jog uralmát azt követően, hogy az alkotmányt majdan elfogadják. Az alkotmányozási folyamat ugyan mindenütt elindult, de lelassult, a fennkölt elgondolások pedig idővel felhígultak, amint nyilvánvalóvá vált, hogy azok megvalósíthatatlanok politikai kompromisszumok nélkül.
Az Egyiptom előtt álló legnagyobb kihívás a keresztényekkel, a szekuláris erőkkel és a hetek óta az utcán tüntető ellenzékkel kapcsolatos demokratikus kormányzati szándékok kivitelezése. A tízmilliós kopt kisebbséget meg kell nyugtatni és védeni, s legalább olyan jogköröket biztosítani számára, amit Mubarak diktatúrája a gyakorlatban garantálni tudott. A szekuláris értelmiségi és gazdasági köröket mentesíteni kell a kényszerű politikai részrehajlás nyűgétől, az ellenzék számára pedig garantálni kell a politikai befolyást nyújtó arányos mozgásteret. Ez az, amit Európa elvár, és ami a realitások alapján nemcsak Murszi, hanem az egyiptomi lakosság erejét is jól láthatóan meghaladja.
Nem véletlen, hogy az egyiptomi elnök most Berlinben, azaz Európa szívében fogalmazta meg a demokratikus elvárásokkal kapcsolatos elkötelezettségét. Washington számára ugyanis az efféle fogadkozások korántsem újak és biztatók, így kevéssé relevánsak. A belpolitikai és a térségi politika lényegét érintő üzenete van tehát annak, hogy amerikai részről most az egyiptomi hadsereg komoly, presztízsnövelő modernizációs segítségben részesül: ennek egyik feltétele, hogy mintegy fagyasszák be az egyiptomi–izraeli kapcsolatokat legalább azon a szinten, amin most állnak. Vagyis azok ne romoljanak tovább. A másik pedig, hogy a hadsereg mint intézmény őrizze meg azt az intaktságot és hatékonyságot, ami a többi egyiptomi állami intézményt oly kevéssé jellemzi. Hogy ez szükség esetén egy katonai hatalomátvétel valószínűségét is magában rejtheti, az kétségtelen, és bekövetkezte nyilvánvalóan azoktól a további eseményektől függ, amelyekre Murszinak és a Muszlim Testvériségnek egyre kevesebb befolyása van.
