A Madridban megjelenő, liberális El País május 6-án Gerhard Schröder volt német kancellár cikkét hozta véleményrovatában. Az írás több is, mint egyszerű cikk, hisz Schröder tulajdonképpen egy új szemléletű és nagyvonalú páneurópai politikai és gazdasági program alapjait vázolta fel abban. Sokáig tűnődtem, vajon miért épp egy spanyol napilap adott helyet a közlésre, s véletlen lett volna, hogy Schröder gondolatai épp azon a napon jelenjenek meg, amikor több, nagy horderejű választás zajlott az európai térségben, Görögországtól Franciaországig?
Nem kétséges, az El País a kontinens hat legfontosabb napilapjának egyike, befolyása egyenértékű a londoni The Times, a párizsi Le Figaro, a Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a milánói Corriere della Sera befolyásával. Meglehet, a lap kiválasztásával a volt kancellár a kontinensnek épp egy olyan közegből kívánt üzenni, ahol jelenleg a konszolidáció és átalakítás egyik legérdekesebb, kockázatoktól sem mentes kísérlete folyik.
Másrészt, François Hollande május 6-i győzelme, s még inkább Nicolas Sarkozy veresége igencsak aktuálissá tette, hogy valaki a baloldalról újraértelmezze a kontinentális perspektívákat – politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Hogy kellő súllyal feltegye a kérdést: tényleg nincs-e alternatívája a német konszolidációs technikáknak, hogy helyénvaló-e fenntartani az uniós vezetés korlátozott kompetenciáit csak azért, mert a nemzetállamok képtelenek lemondani beteges egocentrizmusokról? Hogy valóban érdemes-e egysebességesnek láttatni egy olyan közösséget, amelynek számos tagja képtelen rá, hogy cselekvését összehangolja másokkal?
Schröder megközelítése kétség kívül a politikai baloldalról jön, de hagyományos értelemben nem baloldali, mint ahogy az a reformcsomag sem volt az, melyet 2003-ban Agenda 2010 címen elindított, s ami Németország gazdasági erejének mai tényeit megalapozta. Alapvetően liberális program volt, amihez a német jobboldal „felvilágosult készséggel” asszisztált, s amelynek belső logikájához Angela Merkel ma is feltétlenül igazodik.
Schröder mostani cikke egyrészről megállapítja, hogy az eddigi gyakorlat – melynek alapvetéseit, mint láttuk egyébként, az általa vezetett kormány végezte el – megérett a felülvizsgálatra, másrészt pedig céloz rá: politikai szempontból eljött az idő, hogy ennek élére az európai baloldal álljon, új identitást teremtve ezzel önmagának.
Sokan úgy vélik, a francia és német politikai elit eddigi példás együttműködését az Európára zúduló válság erőszakolta ki. Ehhez csendben hozzátehetjük: elmélyült politikai válsággá a folyamat aligha vált volna, ha 2004-ben, majd 2007-ben nem csatlakoztak volna az unióhoz azok a közép- és kelet-európai államok, amelyek szemmel láthatóan képtelenek rá, hogy magukévá tegyék a Nyugat demokratikus és liberális kultúráját. Schröder a válság leküzdésének mikéntjét keresve megállapítja: a gazdasági együtt mozdulás és a hatékonyság előfeltétele a hatalom megosztása a nemzetállamok és az unió között, ami nyilvánvalóan a nemzetállami kompetenciák lefaragását, a nemzetállamok lefokozását jelenti.
Ehhez elsőként az uniós gazdasági és fiskális politikát kell megváltoztatni, a megszorításokkal szemben a növekedésösztönző lépéseknek adva prioritást. Ez azért fontos megállapítás, mert az Agenda 2010 alaplogikáját lényegében még a megszorítások irányították, ám – állapítja meg Schröder – Görögország, Írország, Olaszország, Portugália és Spanyolország nem Németország, erejükhöz képest ezek az országok elmentek a maximumig. Ha itt tovább erőltetik a kiadások visszavágását, az adóterhek növelését, akkor – Soros Györggyel egybehangzóan – Schröder is úgy véli, olyan politikai folyamatok indulnak el, amelyek a gazdasági és fiskális átalakulást végképp ellehetetlenítik. Hogy mennyire valós problémát jelet ez, azt épp a május 6-i katasztrofális görög parlamenti választások bizonyítják.
Koordinált európai strukturális reformra van tehát szükség, melyhez mindenkinek kötelező módon igazodnia kell, aki jövőjét az unión belül képzeli el. Ennek előnyét és elkerülhetetlenségét – írja Schröder – épp az Agenda 2010 következetessége mutatta meg, és azt is bizonyította, hogy a merész reformok gyors növekedést eredményeznek és már rövid távon is új munkahelyeket teremtenek. Nem mellesleg növelik az adott gazdaság versenyképességét, amelyre Európának ma nagyobb szüksége van, mint valaha, hisz olyan kihívói vannak, mint Kína, India, Brazília, sőt bizonyos értelemben Oroszország. A német reformsikert persze sokban segítette az ottani speciális helyzet, a már eleve rendelkezésre álló, erőteljes ipar és a nagyon nagyszámú középvállalkozás – mutat rá Schröder. Viszont a megoldás tekintetében ez mérvadó lehet más államok – így Franciaország – számára is, amelyek most hasonló gondokkal küzdenek, mint a németek 2003-ban. Ha az említett államokon gyorsan végigfut egy efféle modernizációs projekt, akkor azokból olyan „mag-Európa” jöhet létre, amely már képes lesz végigvinni az integrációs folyamatot az egész eurózónán, beleértve a déli leszakadó államokat.
Schröder programjának további fontos eleme a politikai integráció már mások által is sokszor emlegetett elkerülhetetlensége, de mindjárt hozzáfűz ehhez néhány olyan gondolatot, amely a javasolt megoldást újszerűvé teszi. Szerinte:
• az Európai Bizottságot tényleges, széles hatókörrel rendelkező kormánnyá kell átalakítani, melyet az Európai Parlament választ vagy nevez ki;
• a Tanácsnak le kell mondania jó néhány kompetenciájáról, ami hatalmának szűkítését hozza magával, és egyfajta szenátussá, felsőházzá kell válnia;
• ki kell bővíteni az Európai Parlament jogköreit és hatalmát, tagjait a jövőben a pártok páneurópai listájáról kell majd megválasztani, akik maguk közül választják meg a Bizottság elnökét, vagyis a „miniszterelnököt”.
Schröder javaslatai ugyanakkor feltűnő módon mellőzik az újonnan csatlakozott uniós tagországok megjelenítette problematikát. Elgondolásai a „mag-Európa” és az eurózóna déli államai által képviselt „periféria” viszonyára vonatkoznak; ez utóbbiak nemzetállami rögeszméi és unióellenessége persze meg sem közelítik a kelet-európai nacionalizmusok – ma elsősorban a magyar kormány által képviselt – szélsőséges jellegét, ugyanakkor létezésüket tagadni lehetetlen. Hogy a „jobboldali Európának” – Merkel vagy Sarkozy Orbánnal szembeni haragja dacára – eddig nem volt kedve ezzel külön foglalkozni, az érthető, elvégre saját pártcsaládjuk kohéziójának veszélyeztetése nélkül a „keleti” jobboldal betörésére aligha vállalkozhattak. Érthető magatartás, de megengedhetetlen, és hosszú távon épp a jobboldalnak előnytelen.
Viszont ha az európai baloldal képes lesz olyan komoly és megvalósítható projekttel előállni, ami a kontinens nyugati országainak – azaz a mag-Európának és az eurózóna déli „perifériájának” – integrációját jelentős mértékben előreviszi, akkor e munkamegosztásban a demokratikus jobboldal, személyesen Merkel kancellár elengedhetetlen feladata és felelőssége lesz eltakarítani Európa útjából mindazt, amire a Kaczyńskik, az Orbánok, a Sloták és a hozzájuk hasonlók olyannyira büszkék.
