Vlagyimir Putyin a múlt héten letette hivatali esküjét, és elnökként újabb öt évre átvette Oroszország vezetését. A sokak által várt, masszív tiltakozások most elmaradtak, az ellenzék rezignáltan vette tudomásul az eseményt, de a Putyint támogatók táborában sem volt tapasztalható látványos és tüntető öröm. Mintha a társadalom belefáradt volna a kilátástalan küzdelembe, de az is lehet, hogy máris érzékeli Putyin hatalmának erejét, stratégiai céljainak merészségét – bár rövid távú intézkedéseinek irányát még az elemzők sem látják tisztán.
Ez nem is csoda, hisz az a Putyin, aki 2008 májusában leköszönni kényszerült az elnöki pozícióról, egy olyan Oroszországot hagyott utódjára, amit jól ismert, s aminek nemzetközi kapcsolatait javarészt maga alakította, méghozzá figyelemre méltó módon. Ekkor vetették meg a német–orosz kapcsolatok szilárd és stratégiai alapjait, a németül jól értő Putyin és az oroszul jól beszélő Angela Merkel már csak azért is könnyen találta meg a közös hangot, mert a két ország energetikai kapcsolatainak projektje Gerhard Schrödernek köszönhetően, korábban beindult. Jacques Chirac francia elnökkel szintén könnyű volt gyorsan rálelni a közös célokra, ugyanis mind Putyin, mind pedig gaulle-ista kollégája számára fontos volt az Egyesült Államok európai befolyásának korlátozása. Akkor pedig, amikor Chiracot Nicolas Sarkozy váltotta az Élysée-palotában, és Párizs, valamint Washington történelmi közeledése megindult, az unió külügyeiben önmagát nélkülözhetetlennek érző Sarkozy minden megbecsülést és dicséretet megkapott a Kremltől, amire csak vágyott. (2008 őszén már „csak” miniszterelnökként a Grúziát durván megleckéztető Putyin még abba is belement, hogy az orosz–grúz békét Sarkozy hozza tető alá.)
Példaértékű volt az is, ahogyan körberajongta Silvio Berlusconit, akivel közös születésnapi partikat is tartottak, s aki cserében megosztozott vele a líbiai olajszállítmányok továbbításából származó jövedelmeken. És szilárdan védelmezte az orosz érdekeket, valahányszor Washington a NATO keretében újra és újra felvetette a maga kelet-európai rakétavédelmi terveit.
A Kremlbe most visszatérő Putyint azonban ma egy egészen más világ veszi körül. Bátorító lehet persze számára François Hollande párizsi győzelme, aki – eddigi megnyilatkozásai tükrében – közel sem sorolható a lelkes transzatlantisták közzé, ugyanakkor kifejezetten elvi alapon olyan fenntartásokkal szemléli Putyin politikai rendszerét, amelyeket gyakorlatias szempontok miatt Sarkozy sohasem tartott célravezetőnek. Ráadásul Merkel kancellár sem engedi el már diplomatikusan a füle mellett az orosz ellenzék érveit, nem is beszélve azokról a kritikákról, amelyek német politikai közegben érik az „irányított demokráciát”. Legnagyobb csalódás azonban Berlusconi bukása lehet Putyin számára, a baráttal együtt ugyanis elveszítette egyik szilárd európai támaszát Washingtonnal szemben. Giorgio Napolitano olasz elnök nem hagyott kétséget afelől, hogy a közelgő chicagói NATO-csúcson Olaszország az amerikaiak pártjára áll az európai rakétaterveket illetően.
Azon a minapi telefonbeszélgetésen, amelyet Obama elnökkel folytatott, megköszönve az amerikai elnök gratulációját és jókívánságait, Putyin bejelentette: nem vesz részt a soron következő G8-as tanácskozáson (Camp David, május 18–19.). Magyarázatot a döntésre azzal adott, hogy túlságosan sok mindent kell megismernie, elsajátítania, amiben minden bizonnyal van némi igazság, ám az igazi ok nyilvánvalóan az, hogy Oroszországot – ellentétben az előzetes tervekkel – már nem hívták meg az említett NATO-csúcsra (Chicago, május 20–21.).
Túlzottan előrerohanna a Nyugat, nem hagyva időt Putyinnak arra, hogy belpolitikai arcvesztés nélkül vigye tovább azokat a kapcsolatokat, amelyek Dmitrij Medvegyev elnöksége alatt még nagyjából működtek, ha feleakkora intenzitással is, mint a megelőző években? Nem valószínű. A tartózkodás, sőt a gyanakvás nagyon is indokoltnak tűnik. Azt követően, hogy – kiváltva saját ellenzéke haragját – Putyin bejelentette: számára újra az elnöki pozíció a cél, rögtön tisztázta azt is, mit tekint elnöki programja egyik legfőbb elemének: Oroszország egykori katonai erejének helyreállítását. Így a védelmi kiadások megduplázásának ígéretével következetesen hidegháborús szellemben írta át főbb külpolitikai és védelmi céljait, s ennek alapján jellemzi azt a világot is, ami az „ő” Oroszországát ma körülveszi.
És nemcsak ő, hanem az az államigazgatási struktúra is, ami mintha most megkönnyebbülve felszabadult volna azon stílusbeli korlátok alól, amelyekkel a medvegyevi időszakban még a szívélyesség látszatát igyekezett fenntartani. Egyik első intézkedésével Putyin az Állami Duma külügyi bizottságának veterán elnökét, Konsztantyin Koszacsovot nevezte ki a Rosszotrudnicsesztvo – azaz a FÁK, továbbá a közelkülföldi orosz kisebbségek ügyét, valamint a nemzetközi humanitárius akciókat felügyelő Szövetségi Ügynökség élére. Koszacsov nem rejtette véka alá, legfőbb küldetésének azt tartja, hogy támogassa az Eurázsiai Unió létrehozásával kapcsolatos putyini terveket, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének kiépülését és tevékenységét, s hogy az ügynökséget olyan célú és finanszírozottságú intézménnyé fejlessze, amilyen az USAID.
Míg a Jelcin-érában a NATO-t és Oroszországot sokkal több dolog kötötte össze, mint ami szétválasztotta, Putyinnal – és különösen az újraválasztott Putyin elnökkel – a helyzet megváltozott. Ez azt jelenti, már nem számolhatunk azzal. hogy Oroszország az euroatlanti biztonsági struktúra része lesz. A Kreml nemrég jelentette be, hogy rövidesen 400 új interkontinentális ballisztikus rakétát állítanak hadrendbe, s megkezdik nyolc új nukleáris tengeralattjáró építését.
Putyin kommunikációja az elnöki kampány során komoly okokat szolgáltatott mind Amerika, mind pedig Európa számára, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket Putyin tulajdonképpen leginkább elkerülni szeretett volna. A már említett meghívás elmaradása a NATO-csúcsra pont ilyen, s nagy valószínűséggel megjósolható: a rakétavédelmi rendszer ügye sohasem állt ilyen jól és ilyen közel a megvalósuláshoz, mint most – köszönhetően annak, hogy Putyin sorra égeti fel maga mögött azokat a hidakat, amelyek országát korábban a nyugati demokráciákhoz kötötték.
A stratégia lényege: új alapokon ismét felépíteni egy olyan szövetségesi rendszert, amelynek globális súlya van, és amelyben Oroszország megkérdőjelezhetetlen vezető gazdasági és katonai nagyhatalom. A rendszer nyilvánvalóan már nem számíthat Kelet-Európára, ám helyette a természeti erőforrásokban gazdag Közép-Ázsiával bővül. Az is tény, a szűkös anyagi források, s még inkább az időközben kivándorolt szürkeállomány hiánya miatt e szövetség lemondani kényszerül egy afféle korszerű katonai arzenálról, mint amilyennel a volt Varsói Szerződés rendelkezett, ám a benne tömörülő államok energetikai és nyersanyagforrásai felérhetnek a korábbi katonai erővel.
A putyini elképzelésekben persze az unió és az Egyesült Államok továbbra is fontos tényezők: ez utóbbi fő ellenfélként, az előbbi olyan entitásként, amely manipulálható, részben épp energetikai függése miatt. A moszkvai stratégák komoly lehetőséget látnak abban is, hogy az euróövezeti válság és az unió politikai válsága esetleg felszámolja a belső kohéziót, így a Kremlnek csak várnia kell és résen lennie.
Putyin ezért is oly lekezelő minduntalan Kelet-Európával szemben, melynek elvesztését ugyan megbocsátani sohasem fogja, de jelentőségét most legalább látványosan lebecsülheti. Kárörömének is ugyanez a forrása, valahányszor a térségi nacionalizmusok által az unió egészének okozott roppant károkkal szembesül. Ha már elveszett, Putyinnak épp így jó Kelet-Európa, ebben az áldatlan állapotában. Már csak ezért sem reflektált Mečiar, majd Fico korábbi felajánlkozásaira; távolságtartással kezelte Gyurcsány vele szembeni túlbuzgó szervilizmusát, és látható megvetéssel Orbán száguldozásait a végletek között. Ám a legbizarrabb az a közöny, ahogyan Szerbia távolodását szemléli, pedig a Kreml számára korábban mindig is nagyon fontos volt az ortodox délszláv testvérekhez fűződő balkáni illúzió.
