Eurogiccs
Augusztus 19-20-án kicsit megint helyreállt a világrend. Kiderült, hogy a rossz ízlés és a giccsre való hajlam nem köthető parlamenti ciklusokhoz vagy pártokhoz, hogy - a jelek szerint - hazánkban ez a hatalom velejárója, s talán mindörökre elkísér már bennünket. És ebben van valami megnyugtató; egy reménnyel kevesebb, akkor most már ezzel sem kell foglalkozni.
2002-ben legalább néhányan bizonyára azért szavaztak a szocialistákra és a liberálisokra, mert ízlésváltást reméltek. Elegük lett abból, amit négy éven keresztül például éppen augusztus 20-a táján tapasztalhattak: a vallási és nemzeti szimbólumok hisztérikus egymásratorlódását, ahol már minden mindennel összefüggött, minden magyar és keresztény jelentőséggel telítődött, és mindez valamiféle kegyességi szószban úszkált; ahol is az államférfiak a rítus ceremóniamestereivé lényegültek át, az ünneplő közönség pedig hol az istenadta népet, hol meg az áhítatos nyájat játszotta.
Ehhez képest kétségtelen újítás a szocialista-liberális ünnep: az európai magaskultúrát darálja bele az ünnepi virslibe, adalék anyagokkal és ügyes fogásokkal könnyen emészthetővé teszi, ugyanakkor jócskán ad hozzá az amerikaias gigantomániából, és alkotó módon felhasználja a korábbi ciklusban jól bevált retorikai körítést. A tavalyi év megtorpanása után (amikor az árvíz miatt egy pillanatra felcsillant a remény, hogy talán mérséklődhet az eszeveszett ünneplési láz, sikerül kikerülni az egyre látványosabb, terjengősebb és erőltetettebb tűzijátékok és szabadtéri tömegmegmozdulások spiráljából) a kormány megmutatta, hogy nem adja alább, mint az előző.
Ki emlékszik ma már Orbán augusztus 20-i beszédeire? Nyilván csak nagyon kevesen, legföljebb hangulatuk, hangvételük rémlik, egy-egy fordulatuk maradt emlékezetes. És most, alig két-három héttel az ünnep után, a mostani miniszterelnök szónoklatának emléke is nyilván erősen halványul. Hiszen eléggé lényegtelen, hogy mit mondott, sokkal fontosabb, hogy hogyan: az, hogy Orbán után ismét a bölcseket mondó, aforisztikus tömörséggel (később könnyen idézhetően) fogalmazó, a felelősséget, megfontoltságot és jövőbe tekintést ikonszerűen megtestesítő államférfi állt a tömeg elé. Szinte szó szerint vette át elődje bizonyos megfogalmazásait, mondatszerkezeteit, fordulatait (a jövő elkezdéséről, a nyugodt otthonokról, jólétben élő emberekről, biztonságban növekedő gyerekekről) - nem hinném, hogy ironikusan vagy kritikusan, inkább ügyesen felhasználva azt, ami egyszer már bejött. Még ahhoz hasonló - bár más előjelű - történetfilozófiai-politológiai tétel kimondására is vállalkozott, mint amilyen Orbáné volt annak idején, amikor a liberalizmust temette: most azt tudhattuk meg, hogy "a hagyományos jóléti államok kora lejárt".
A beszéd maga valóban érdektelen - az eljárás azonban némileg tükrözi azt, ami aznap este a Hősök terén zajlott. Szemelgesd ki a megfelelő eszközöket vagy részleteket abból, ami hatásos, ami elfogadott, ami közmegegyezésszerűen szép; tömörítsd, igazítsd az alkalomhoz és a közönséghez, tedd nagyon érthetővé és egyértelművé - a siker nem maradhat el. Add hozzá a mérték szélsőségét: legyen nagyon nagy, nagyon hangos, nagyon látványos, hasadjon a kulissza, vakuljon a magyar. Használj föl mindehhez minél több munkát, erőfeszítést, drága anyagot. Ahogyan a nagykönyvben meg van írva (Adornótól Ecóig): ez a giccs (egyik) hatásmechanizmusa. Beethoven nagy művét nyugodtan szabdaljuk szét, emeljük ki belőle egy tételének egy darabját, azt is kerekítsük le (nehogy valami disszonancia, félreérthető hezitálás, szomorkás hang maradjon benne), és mozgósítsunk hatalmas előadói tömeget: hiába a kiváló zenepedagógus és a számtalan lelkes énekkar jó szándéka, kitartó munkája és színvonalas teljesítménye: ez éppolyan giccs, mint az előző ciklus Szent István-os/koronás agyrémei - csak éppen eurogiccs. Meg hát a magaskultúra ellen kinek lehet rossz szava? Van Beethoven és Kodály, említve lett Kurtág és Ligeti, Medgyessy kulturáltan beszélt, mit akarunk?
Nem, tényleg semmit. Rendben van ez így, ha épülésünkre nem is, okulásunkra.
