Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik tábornokát így jellemezték feljebbvalói: "Kiváló katona. Úgy harcol, mintha elhinné saját hadijelentéseit." Nem emlékszem már, ki volt az illető, arra sem, hol olvastam a történetet; talán már el is felejtettem volna, ha a dohányzás elleni harc prominensei időről időre eszembe nem juttatják.
Minden háború előtt először is be kell bizonyítani a mieinknek, hogy az ellenség alávaló, galád, a pénzünkre és az életünkre tör. Például a dohányosok sokkal betegesebbek, és ez rengeteg pénzébe kerül a közös egészségügyi költségvetésnek. Füstjükkel passzív dohányzásra kényszerítenek bennünket, és így az életünket is veszélyeztetik.
Mindebben sok igazság van. De nem tudom eldönteni, mennyi, mert az elérhető adatok mindig csak az érem egyik oldalát mutatják. Például nagyon sok adatot láttam arról, hogy mennyibe kerül a dohányzás az egészségügynek. De ha a dohányosok rövidebb ideig élnek, akkor kevesebbet használnak fel a nyugdíjalapokból, holott ugyanannyit fizetnek be. Vajon mennyivel kevesebb nyugdíjat használnak fel a dohányosok, mint a nemdohányzók? Ilyen adatot még nem láttam, miközben az egészségügyi számokat szinte naponta látom, a dohányzásellenes érvek tudományos alátámasztásaként.
A tudomány egyik legfőbb jellegzetessége a kritikai szellem. Ha valahonnan ez hiányzik, akkor az nem tudomány, hanem agymosás. Egy háborúban persze elkerülhetetlen a kritikai szellem ideiglenes korlátozása és az agymosás előtérbe helyezése, de a dohányzás elleni harc amúgy békében, egy demokratikus társadalom keretei között folyik. Illene ehhez alkalmazkodnia.
A demokrácia működéséhez nem elég annyi számtani tudás, hogy 51 több, mint 49. Ahhoz, hogy ez a nyers számolgatás ne vezessen lépten-nyomon szörnyűségekhez, szükséges még egy sokkal lágyabb, távolról sem matematikai egzaktságú alapelv működése is: a kisebbségekkel való szolidaritásé. Ahol a demokráciának nagy hagyományai vannak, ott ez az elv is mélyen beépült az emberek gondolkodásába.
A szolidaritási elv működését dohányosként a legváratlanabb helyeken tapasztaltam, még az Egyesült Államokban is, ahol a legvehemensebb a dohányzás elleni harc, és a dohányosok erősen kisebbségbe kerültek. Nem dohányzó kollégáim megmutatták, hogyan lehet kinyitni egy bankkártyával az iroda hátsó ajtaját, hogy kimehessek dohányozni, és ne kelljen ehhez az egész hatalmas épületet megkerülnöm. Egy egyszerű bevásárláshoz csak ritkán, nagyon sürgős esetekben alkalmazták ezt a módszert, de a szolidaritás erősebbnek bizonyult a szabálytalanságtól való ódzkodásuknál. Az is előfordult, hogy amikor egy amerikai kisvárosban nagyon durva tiltó rendelkezéseket hoztak, nemdohányzók is együtt tüntettek a dohányzókkal, és ők is rágyújtottak a tiltott (egyébként utcai) területen. A szolidaritás még egy kis köhécselést is megért nekik.
Egy másik amerikai cégnél váratlan hasznát is láttam e rossz szokásomnak. Az épület előtt, dohányzás közben kollégáim rengeteg olyan dologról is beszélgettek, ami a ház falain belül szóba sem kerülhetett. Fél napokat töltöttem dohányzással az iroda előtt, váltott beszélgetőtársakkal, és eközben rengeteg mindent megtudtam az óriáscég működéséről, belső viszonyairól és stratégiai céljairól. Nem dohányzó magyar kollégáim csak néztek, honnan tudok ennyi mindent a partnerünkről, amikor alig voltam bent. Hát igen - a dohányzás társas tevékenység, egyfajta szociális aktus is. Talán ezt is érdemes lenne figyelembe venni, mielőtt a vendéglátóhelyeken teljesen betiltjuk a dohányzást. Ez ellen egyébként a nem dohányzó vendéglősök is tiltakoznak, jól felfogott üzleti érdekből, és nem egykönnyen győzi meg őket néhány diadalmas hadijelentés az ír frontról, ahol újabban betiltották a dohányzást még a kocsmákban is.
Amikor a politikusok eldöntötték a dohányzás elleni erőteljes fellépést, vajon belegondoltak-e, hogy siker esetén miből pótolják a jövedéki adóból kieső százmilliárdokat? Pusztán a dohány jövedéki adójából közel annyi pénz folyik be az államháztartásba, mint a személyi jövedelemadóból. Ez közgazdaságilag teljesen indokolt, az úgynevezett Ramsey-féle adóztatási elvből következik, hogy éppen az ilyesfajta, mással nehezen helyettesíthető termékeket érdemes erősen adóztatni.
Az utóbbi évek dohányzásellenes intézkedéseinek meghozatalakor ez a kérdés talán azért nem merült fel, mert a politikusok eleve számoltak azzal, hogy az intézkedések hatására a dohányfogyasztás úgysem fog gyorsan csökkenni. De attól félek, inkább csak lelkes amatőr harcosok akcióit láthattuk, amelyek szerencsére mégsem sültek el katasztrofálisan az államháztartás számára.
Nem láttam még olyan dohányost, akinek megremegett cigiért nyúló keze, amikor meglátta a cigarettásdobozon díszelgő nagy gyászkeretes feliratot. Az a gyanúm, ha ezek a feliratok a dobozok felületének száz százalékát fednék le, akkor sem változna a helyzet, legfeljebb lenne, aki a tüdőrákot szívná szívesebben, míg mások inkább a szívinfarktust vagy az impotenciát részesítenék előnyben. A népnyelv pedig pillanatok alatt olyan zseniális neveket adna a különféle elrettentő feliratok által fémjelzett márkáknak, amilyeneket a marketingcégek kreatívjai legjobb pillanataikban sem tudnak megálmodni. De itt még nem tartunk, egyelőre a hadijelentések csak a dobozfelületek egy-harmadának elfoglalásával büszkélkedhetnek. A harc folytatódik.
Egyáltalán nem gondolom, hogy teljesen szabadjára kellene engedni a dohányzást - az nem lenne más, mint a dohányzók diktatúrája akkor is, ha véletlenül ők lennének többségben. A dohányzás elfogadható kereteit kellene közmegegyezéssel kijelölni. során eddig született intézkedések egy részével a dohányosok többsége is egyetért, például amelyek az iskolákra és egyéb közintézményekre vonatkoznak. De nem harcnak kellene felfogni a kérdést, hanem társadalmi egyeztetésnek, amelynek alapja egy demokratikus országban mindig a kisebbségekkel, például a dohányzó (vagy a nem dohányzó) kisebbséggel való szolidaritás.
