Egotrip

Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy ha valaki (többnyire férfiakról beszélünk) a vállra akasztható táska szíját a fején átvetve, úgymond, keresztben viseli, az igen pontos jele az önkéntesen vállalt szociális kivetettségnek, szimbolikus máshol levésnek, meg nem értettségnek. Kivételt képeznek itt a turisták, ám az ő esetükben is felismerhető bizonyos célzatosság: nevezetesen az ilyen-olyan táskákkal, vizespalackokkal, térképekkel és fényképezőgépekkel való felszereltetés révén adják tudtára a világnak, hogy ők a munkával töltött térből és időből (amelyet nem befolyásolnak menetrendek, térképek és amin nincs túl sok fényképeznivaló) kiszakadva, most éppen szabadidejüket töltik. A válltáska keresztben viselt szíja mint funkcionális szükségszerűség (azazhogy tényleg nehéz az a táska) a postások esetében mondjuk még elfogadható magyarázat, ám ha valaki más tűnik fel efféle módon hordott táskával (mely megjelenéshez rejtélyes módon gyakran társul sajátos kacsázó járás), szinte biztos, hogy szélsőjobb- és/vagy -baloldali aktivistával, hittérítővel vagy egy enyhébb fokú elmepatológiai kórisme tulajdonosával állunk szemben. (Hasonlóan konzekvens ruhaviselési szokásról csak a filmiparban dolgozó férfiak kapcsán tudunk megemlékezni, a segédvilágítótól a főoperatőrig szinte mindegyikük egy bizonyos ujjatlan, sok zsebes, kvázi-katonai mellényt hord, minden bizonnyal kell a sok zseb a rengeteg fénymérőnek.) E fent említett jellegzetes táskaviselés gyakran együtt jár egy sajátos nadrágviselési szokással is, nevezetesen az illető a szürke szövetnadrágot a köldökéig felhúzza és övvel marasztalja ott, mely övet a kelleténél két lyukkal szorosabbra csatol, így (ha véletlenül pocakosabb illetővel van dolgunk) azt a képzetet keltheti, hogy miközben komoran lengeti az aluljáróban a Keleti Arcvonal legfrissebb számát, testközépen elszorítva mindjárt kidurran. A táskaviselés e jellegzetes formájának okát keresve érdemes a postástáska nyomvonalán elindulni. (A politikai militánsok esetében az úgynevezett antantszíjra való utalás oly nyilvánvaló, hogy azzal itt most nem is foglalkoznánk.) Legyenek akár vékony füzetek vagy vaskos könyvek a táskában, bizonyára tartalmaznak gondolatokat valamely spirituális vezetőtől, és az ő szavainak rendkívüli súlyát, a büszkén vállalt nemes terhet hivatott jelezni a postás-módon hordott táska. E feltételezést fényesen igazolják azok a (teológushallgatónak tűnő, akit nem illet, kérem, ne vegye magára) fiatalok, akik fonálszálon függő szőrtáskát viselnek oldalukon a már említett módon, kísértetiesen emlékeztetve a népszerű bibliaillusztrációk és a jelentősebb vidéki vásárokon árusított szentséges tárgyú olajnyomatok apostolábrázolásaira. Tekintettel arra továbbá, hogy az említett módon még az erdőt-mezőt járó turisták hordják szütyőjüket, a postás-módon hordott táskák viselői jelzik, hogy ők már úton vannak, vagy legalábbis készen állnak a nagy útra, csak az az átkozott 61-es villamos jöhetne már, a másik irányba bezzeg már kettő is elment, de hát persze ezen nincs is mit csodálkozni, mert ez is csak az ő művük.

Ballagni befelé, be, a Klinikára, vinni egy kifejlett, méretes daganatot - az olyan, hogy próbálod megjegyezni az őszi fényeket, memorizálni a látványokat. Vágyakozás tárgyává lesz minden aktatáska, bot, esernyő, nejlonszatyor az 1-es villamoson: olyanokat vinni milyen jó lehet. Nincsen hát tovább, ennyi volt, mikulás, bevégeztetett. Bűnbánatot gyakoroltam nagy sietséggel két megálló között. Utolsó szalmaszálként abba kapaszkodtam, hogy mond az intézményben ez a név még valamit, s a hajdani kollégákra tekintettel nem lesz az átirányítás a felvételi osztályról a zsákba automatikus. Hogy valamivel árnyaltabban zajlik majd az ügymenet, nagy részvéttel, kíméletesen. Gyerekkoromban sok beteget láttam, mégsem volt ötletem, hogy kell viselkedni ilyenkor. Igaz, a fele tudatlan kölyök volt, pont, mint én, lázasan csengetett az anyjával éjszaka, a másik részük pedig meg volt halva, a magatartásminták terén így szintén nem segíthetett. Én vagyok köztük mégis a legnagyobb barom - a Bem téren ezt állapítottam meg -,tudja, hogy mi várja, oszt mégis halad, visz befelé egy komplett rákot, ahelyett, hogy menekülne, mint az őrült, Mikepércs felé. Megy az állat, jegyet lyukaszt, gonosz képpel méregeti a feltűnően egészséges utasokat, ficánkoló nagymamákat, erőtől duzzadó polgárokat, belém a kést, megy a barom, önkéntes alapon.

Egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik szerint nincs nemzetközibb dolog a nemzeti hevületnél, meg hogy valahol ez a sok jobbszél mind jól megvan egymással. Jó, én is leírtam ilyet, de ez baromság. Egyrészt pár éve német skinheadek jól megvertek magyar skineket azzal, hogy hülye magyarok, másrészt ugye a különböző népnemzetiek még saját népnemzetükön belül sem bírják egymás fiziognómiáját, végül gondoljunk csak bele, mennyi fejfájása lehet egy olyan derék, sokat látott öreg rasszistának, mint Jean-Marie Le Pen, ha egyszer ellátogat a lelkes, de borzalmas Ká-Európába, ahol mindenki, akivel kezet ráz, népnemzeti, tehát egyetért vele, tehát utálja az előző kézfogó népnemzetit. Nacionalista internacionálét szeretne Jean-Marie, ha jól emlékszem, még az "európai" jelző is felbukkan a szervezet nevében, talán épp egy kék színű eurozászló alatt konferenciázik majd a sok feszültségforrás; gondolom, a konferencia pogromszerű végkimenetelét csak a diplomatikus szikrontolmácsolás akadályozhatja meg.

Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

A hatalomért folyó harc át-alakul, amikor a tudásról való tudás válik a hatalom első számú forrásává.

A mártíromságnak új neve van: Simsa Péter. Az egészségbiztosítási önkormányzat exalelnöke, volt interjúalanyunk és cikktárgyunk, aki ellen a Népjóléti Minisztérium feljelentést tett, amiért különösen nagy értéket kezelt hűtlenül, és akinek a becsületére legyen írva, hogy legalább visszaadta mandátumát, ma már meghurcolt mártírnak látja magát, "az ország számára a csúnya-rossz tb-s bácsi lettem", mondja ez az ember a Népszabadságnak, mivel "aránytévesztésnek és alapvető torzításnak" tartja néhány pár száz milliós kis szir-szar ügy felfújását. Ez az aránytévesztett ember az interjúban egy árva szót nem szól Wesselényi utcai ingatlanról, CM klinikáról, alapítványnak szétosztott kilencmillióról, ilyenekről, nem. Ez az ember politikai tényezőként, a Semmi Se Ciki Mozgalom szerves részeként (klubtagok: Nyers Rezső, Lusztig Péter, Nikolits István, Baja Ferenc; elnök: Horn Gyula) a politikai filozófia területére is keveredik a talán nem véletlenül legnagyobb napilapban, esélyt kapva arra, hogy kifejthesse Montesquieu egyedülállóan alapos revízióját a hatalommegosztás tárgyában.

Aki csak egyszer is betette a lábát a néhai Gresham-kaszinóba, az már tudhat valamit az ázsiaiak játékszenvedélyéről. A pesti vendégkör nagy része az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kolónia tagjaiból verbuválódott.

A keszeg a macskának megy, az apraja, azok a snecik meg a tyúkoknak, pontyra meg várhat az ember, pedig az elmúlt három hónapban majd´ mindennap kijövök ide, de ponty nem jön, ebben a nagy kapitalizmusban csak viszik a halat a Balatonból, bele meg semmit. Tudja, mennyibe kerülne a halasítás, hogy elérje az ezerkilencszázkilencvenes szintet? Tizenötmilliárd, uram.

Hűvös szelek járnak, cinegemadár, meg minden, ami kell. Apám ilyenkor ült le az ablak elé, s kezdte el mérhetetlen türelemmel várni a tavaszt. Hogy teljen a nap - és én se unatkozzak -, mind gyakrabban vitt be a hétvégeken megnézni a halottakat; hány lakossal lett péntek óta Miskolc kevesebb, hogyan alakul a hétfői ügymenet. A hűtőkamra vasajtaja, amikor kinyílik, s bent az a csönd, hétévesen. Azóta lépek úgy be mindenhova nyilván, mint ahogyan Vágó István a porondra bejön.

Az ember és az állat közti bonyolult filozófiai különbség egyik fontos aspektusa, tűnődöm a Deák téri aluljáróban, hogy állatokkal jobb az üzletmenet, és kedélyesebb a kuncsaft, ha koldulásról van szó. Először a hölgy jelent meg és telepedett le a metrólejárat oldalában két bizonytalan fajtájú, de hatalmas kutyával: "Kedves emberek! Nem bírom fizetni a kertes ház bérleti díját, pedig mi összetartozunk!" Úgy vettem észre, nagy sikere van. Mindenki érteni vélte a problémát, a szívügyet, megvakargatta a lomhán heverő, béketűrő kutyákat, és adakozott. Azután a kiskutyás bácsi jött, többhetes borostával és néhány családtaggal. Az unokák elfoglalták magukat a kiskutyákkal, s határozottan vidám összkép kerekedett ki; aluljárói piknik koldulással egybekötve. Láttuk, hogy az élet szép, hangos és vidám, mint a vaksi kiskutyák és fogorvosra szoruló unokák találkozása az aluljáróban, és fizettünk. Ha az ember állatoknak ad, szívesen adakozik, elcseveg az adománygyűjtővel, mosolyog. Állatoknak adakozni mégsem olyan kínos. A Deák tér marketingstratégiái a Moszkva teret még nem érték el: ott nyúzott gyerekek álldogálnak vagy fekszenek szemlesütve, komor szülők oldalán. Az ő stratégiájuk az emberi szenvedés, szívbaj, cukorbetegség, megfizethetetlen orvosság, munkanélküliség, éhező gyerek. Az emberi szenvedés élőben nem kelendő árucikk. Fényképen talán. Szívem szerint odamennék az unszoló tekintetű szülőhöz: nézze, fogjon néhány fényképet a gyerekről, és bízza a koldulást a krisnásokra, akik a maguk kizökkenthetetlen derűjét professzionális ügynöki retorikával ötvözik. Vagy menjen az önkormányzathoz, a Máltai Szeretetszolgálathoz, Iványi Gáborhoz, mit tudom én - hát csak van megoldás! Erre a nyers és fitogtatott szenvedésre nem vagyunk vevők. A gyerekeknek meg különben is iskolában a helyük. De nem megyek oda. Egyrészt nem merek, és másrészt sem merek. Az emberi megaláztatás és a szenvedés kényes dolog még legtalmibb formájában is. Nem is a szenvedésről akarok itt morfondírozni, hanem az emberről, a kutya legjobb barátjáról.

Scene partyt rendeztek a hétvégén a pécsi Nevkóban, a résztvevők által hozott számítógépekből felhúzott gyors helyi hálózaton rendezett gyilkos Quake-küzdelemben cyberújságírók kisebb csapatával megfigyelőként vettem részt. Ezeken a már tradicionálisnak mondható rendezvényeken találkoznak rendszeresen a szerte az országban tevékenykedő amatőr coderek (programozók), warez traderek (szoftverkalózok), hackerek (netkalózok) és újabban a quakerek is. A Quake-mánia kulturális vírusként terjed az Interneten: egy minden eddiginél élethűbb háromdimenziós, labirintusos-öldöklős játékról van szó, amelyet tavaly ősszel már részletesen tárgyaltunk (lásd: Doom-generáció: Az ítélet napja, MaNcs, 1996. szeptember 19.). Kétélű szekerce, szögágyú, rakétavető, trükkös labirintusok, a gép által mozgatott és az Interneten keresztül támadó pokolbéli szörnyetegek, valós idejű vérpatak, az előző generációs Doomot is jegyző id software stábja által garantált paranoiás roham. A Quake-harcosok klánokba tömörülve küzdenek, a világsajtó is tárgyalta már a radikális feminista jelszavakkal harcba induló női klánokat (Psycho Men Slayer, például) vagy azt, hogy Amerikában komoly tétekben fogadnak egy-egy híres virtuálgladiátor által performált deathmatch (páros küzdelem) kimenetelére az internetes fogadóirodák. Mivel ebben a játékban mindenki elkészítheti a saját szája íze szerint való labirintust, teljes a szerzői jogi zűrzavar: a Lucas Arts beperelt egy fejlesztőt, akinek halálcsillag-fazonra vett pályája olyan jól sikerült, hogy a hálózaton ingyen terjesztve néhány hét alatt népszerűbbé vált, mint Lucasék saját, óriási befektetéssel kifejlesztett interaktív Csillagok háborúja. Az id software tíz-egynéhány fejlesztője szerint a Quake virtuális valósága az effajta játékok népszerűsége miatt nagyobb hatást gyakorol majd a gibsoni Cyberspace létrejöttére, mint a szoftveróriások erőfeszítései.

Erzsi és Béla kicsit félénken álldogál egy brit tekno-sámánista szekta szekértáboránál, aztán odaóvakodnak a büféhez. Reggel nyolc van, lehetnek vagy tízen, ebből minimum hatan a személyzethez tartoznak, plusz a gyerekek, akik meztelenül szaladgálnak a bokáig érő porban. Ez kicsit erős, a hangerő olyan, hogy némelyik hangfal elé tévedt kétévest felkasírozza a szemközti lökhárítóra, ami pedagógiai szempontból - legalábbis - értékelhetetlen, de látványnak kedves.

Bár még nincs vége a nyárnak, bár már két éve hűvös szelek járnak - valahogy nem jött össze mostanában ez a nyár-feeling -, meg vízözön és globális felmelegedés satöbbi, mindenesetre egy valamirevaló kis- vagy nagybefektető, spekuláns, IPO-hiéna (IPO=első nyilvános forgalomba hozatal) már készülődik az őszi pénzosztásra, vagyis az utolsó negyedévben ráhajrázó nyilvános forgalomba hozatalokban való részvételre. A szabály nagyon egyszerű. Saját és kölcsönvett, vagy egyszerűen csak másoktól elvett, szóval ki-ki a saját kategorikus imperatívusza által megszabott korlátok között végrehajtott gazdasági cselekményei révén előkészített forrásait beélesíti, majd egy óvatlan pillanatban tábort ver egy közeli bankfiók vagy értékpapír-forgalmazó fiókja előtt, és várja a jegyzés kezdését, amikor is Ferenczi Gyurit parafrazálva (Got my mojo working) nagyon halkan, mint az állatok, beront, és heves részvényjegyzésbe kezd. Ezután jön a nirvána állapota, vagyis napokig a késleltetett öröm elve alapján figyeli, ahogy papírjának árfolyama emelkedik, esténként lefekvés előtt még kimerevíti a videóra vett árfolyamtáblázatot a tévé kései hírműsorából, és amikor már nem bírja visszatartani, és az asszony is sopánkodik, hogy új hajszárító kéne meg miegymás, akkor megbízást ad brókerének, aki már húsz százalékkal korábban eladatta volna vele (jobb ma a jutalék, mint holnap), és realizálja a profitot. Ez mind szépen hangzik, és a piaci hausse által szponzoráltan jól is működik, csak éppen kevés a papír, amit kiosztanak. Nehéz igazságot tenni, hogy a szűkösség gazdasági környezetében inkább keveseknek kellene többet adni (mondjuk sorsjegy révén) vagy több embernek kevesebbet (például részvény-körbeosztásos allokáció keretében). A lényeg az, hogy van valami, ami tuti és pénzt csinál, csak éppen kevés van belőle. Vagy még inkább soha sincs elég belőle.