Para

Kovács Imre: Én

  • 1997. augusztus 28.

Egotrip

Erzsi és Béla kicsit félénken álldogál egy brit tekno-sámánista szekta szekértáboránál, aztán odaóvakodnak a büféhez. Reggel nyolc van, lehetnek vagy tízen, ebből minimum hatan a személyzethez tartoznak, plusz a gyerekek, akik meztelenül szaladgálnak a bokáig érő porban. Ez kicsit erős, a hangerő olyan, hogy némelyik hangfal elé tévedt kétévest felkasírozza a szemközti lökhárítóra, ami pedagógiai szempontból - legalábbis - értékelhetetlen, de látványnak kedves.

Erzsi és Béla kicsit félénken álldogál egy brit tekno-sámánista szekta szekértáboránál, aztán odaóvakodnak a büféhez. Reggel nyolc van, lehetnek vagy tízen, ebből minimum hatan a személyzethez tartoznak, plusz a gyerekek, akik meztelenül szaladgálnak a bokáig érő porban. Ez kicsit erős, a hangerő olyan, hogy némelyik hangfal elé tévedt kétévest felkasírozza a szemközti lökhárítóra, ami pedagógiai szempontból - legalábbis - értékelhetetlen, de látványnak kedves.

Mad Max-hangzás, jéghideg magasak, még hidegebb mélyek keringenek a körbeállított lakóbuszok porondján, az egész olyan, mint Gibson huszonhetedik születésnapi bulija lehetett, de így, nappali világításban, köd, stroboszkóp, lézer nélkül még félelmetesebb.

A zenét egy meghatározhatatlan nemű, tizennégy év körüli brit lény készíti helyben, röpköd az állványok között, segédje - egy valamivel férfiasabb tizenkét éves - pedig térdel a porban, és néha elvigyorodik magában. Béla mögé lopakodik, de nem tud kivenni semmit, az egyetlen szerkezet, ami ismerős neki, a keverőpult, ám a többi már science fiction, sehol egy cédéjátszó vagy ilyesmi, csak fekete dobozok gombokkal, meg drótok, mondja is Erzsinek, hogy biztos ez a live act, de Erzsi nem nagyon hiszi, meg nem is nagyon tudja, mi az a live act, hát ez, mondja neki Béla, ez, amikor elengedett kézzel, csak a fülre figyelve, ríltájmban semmiből semmit, a helyszínen. Nagy varázslat.

Néhányan még apró mozgásokkal próbálnak kimászni a Nagy, Színes gödörből, míg a többiek már dobozos Gössereket vagy Coca-Colát isznak, ami itt, a Szigeten több, mint izgalmas látvány, mármint az utóbbi, mert apró mozgásokkal manipulálókat bárhol látni, a Nagy, Színes gödrökről már nem is beszélve, de a fentebb megnevezett tiltott szereket csak itt, ami mindkét oldalról helyes, a Pepsi helyében én sem engedném, hogy ha belefeccoltam egy zsák pénzt a fesztiválba, akkor mást áruljanak, viszont nagyot csalódtam volna az emberekben, ha nem szarnák le, hogy mit akar a Pepsi, ez így kerek, tetszik Erzsinek és Bélának is, el is tervezik, hogy visszajönnek éjjel, amikor az egész cirkusz üzemel, megnézni, az milyen lehet fényekkel, sötéttel, stroboszkóppal, lézerrel, köddel, mert ekkor még nem tudják, hogy nem lesz holnap.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.