Hűvös szelek járnak, cinegemadár, meg minden, ami kell. Apám ilyenkor ült le az ablak elé, s kezdte el mérhetetlen türelemmel várni a tavaszt. Hogy teljen a nap - és én se unatkozzak -, mind gyakrabban vitt be a hétvégeken megnézni a halottakat; hány lakossal lett péntek óta Miskolc kevesebb, hogyan alakul a hétfői ügymenet. A hűtőkamra vasajtaja, amikor kinyílik, s bent az a csönd, hétévesen. Azóta lépek úgy be mindenhova nyilván, mint ahogyan Vágó István a porondra bejön.
Vége van a nyárnak, sok meló van benne, hogy viszonylag rendesen lement. Kissé képzetlen, szervezésre alkalmatlan, amolyan területet védő, hazai pályán is ikszre játszó játékosként inkább a mezőnymunka dominált: változó sikerrel, mert - ahogy Tornyi Barnabás mondaná - az ellenfél néhány konkrétabb helyzetig is eljutott. Sikerült mégis végre úgy-ahogy kiismernem őt, a bennem lakozó pesti csapatot, a szemtelent, akinek mind a három pont kellene, pedig tőlem meg tudnánk egyezni egy döntetlenben biztosan. Tudom, mikor támad, mi a taktikája, mit akar, csak az nem tiszta, hogy miért. Miért pont nekem kell ennyire játszani, le se adtam nevezést. Ez a pech, nem mikor elfogy előtted a félbarna kenyér, bár újabban már tudok akkor is olyan fenyegető képpel nézni, ahogy Benkó Sándor fújja az oboát, vagy mi az isten az, klarinét.
Vége van a nyárnak, készültem rá, féltem, engem már egy szimpla vasárnap megvisel. Megpróbáltam kintre áthelyezni a színteret, ott legyen esemény, ha már eseménynek valamilyen okból feltétlenül lennie kell. Nézzük csak, mit kínál a kedves városom, mit tud itt az utószezon: böngészni kezdtem a helyi lapban a programokat, hirdetéseket a roppant gazdag halálrovat után. Szervezett bevásárlás minden hétfőn Nyíregyházán - hát, oda inkább nem mennék, ha lehet. Vöröshajú, gyorsan növő, jól tojó, kannibalizmusra nem hajlamos naposcsibe eladó, szállítás megoldható - na, ez már inkább biztató, tojik is, meg fel se fal, de sajnos nem esemény. Legyen talán egy Edda-koncert mégis, nagyerdei Pepsi Sziget, istenem. Adekvát záróaktus. A megérdemelt jutalom. A végére bírtam menni eleve, mikor már a cirkusz megvolt, erőlködő ugra-bugra, énekeltetés; pénz, s jobb ötlet híján az Attila sofőrjeként a színpad szélén helyezkedtem el. Mi vagyunk a rock, akármit mondanak, ment a hűtlen, tirá-riram, eltévedtem megint, úgy szeretném visszahozni, de ez se működik, bohózatként maximum, mondom az uramnak, Tibi, csak ez énekel. Hamis dac-törmelék, semmi Miskolc-feeling, hajdani hangulat, csak a Diósgyőr maradt abból tényleg, de az is máshogyan, tedd le a lantot, édesem, nincs remény.
Gyerekek, mondtam másnap végső szalmaszálként, mint aki rájött: virágkarnevál! Veterán autók felvonulása, fúvószene! Majorettek, nemzetközi zászlóforgatók! Varázslatos virágkocsik! A Nagytemplom is ki van rakva százezer szálból legalább, nem beszélve arról, hogy Jancsi Juliskástól éppenígy! Tizenhét év alatt, mióta itt vagyok, egy ízben sem láttam, itt az alkalom! Családi délelőtt a papával, hisz a mama, nincs az a pénz, úgysem rávehető! Pörögjön mindenki, húzzatok szép ruhát, fésülködjetek; sikerült jól begerjeszteni őket, fel voltak villanyozódva teljesen.
De mire kiértünk csillogó szemekkel, megvolt a parádé már. Amiként mondva van: "Eltűnt a menet. // Átváltozott ordítássá / és elszéledt a széllel. / Ünnepi költők helyett / most majd a szél mond verseket, // kerge port mond és vibráló hőt / a betontér felett." És mi megtekintettünk öt darab locsolókocsit, ahogy szép lassan felvonult és alaposan bevizezte ezt a mocskos betonteret.
