Hammer Ferenc: Paszták népe (Táska)

publikálva
1997/40. (10. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy ha valaki (többnyire férfiakról beszélünk) a vállra akasztható táska szíját a fején átvetve, úgymond, keresztben viseli, az igen pontos jele az önkéntesen vállalt szociális kivetettségnek, szimbolikus máshol levésnek, meg nem értettségnek. Kivételt képeznek itt a turisták, ám az ő esetükben is felismerhető bizonyos célzatosság: nevezetesen az ilyen-olyan táskákkal, vizespalackokkal, térképekkel és fényképezőgépekkel való felszereltetés révén adják tudtára a világnak, hogy ők a munkával töltött térből és időből (amelyet nem befolyásolnak menetrendek, térképek és amin nincs túl sok fényképeznivaló) kiszakadva, most éppen szabadidejüket töltik. A válltáska keresztben viselt szíja mint funkcionális szükségszerűség (azazhogy tényleg nehéz az a táska) a postások esetében mondjuk még elfogadható magyarázat, ám ha valaki más tűnik fel efféle módon hordott táskával (mely megjelenéshez rejtélyes módon gyakran társul sajátos kacsázó járás), szinte biztos, hogy szélsőjobb- és/vagy -baloldali aktivistával, hittérítővel vagy egy enyhébb fokú elmepatológiai kórisme tulajdonosával állunk szemben. (Hasonlóan konzekvens ruhaviselési szokásról csak a filmiparban dolgozó férfiak kapcsán tudunk megemlékezni, a segédvilágítótól a főoperatőrig szinte mindegyikük egy bizonyos ujjatlan, sok zsebes, kvázi-katonai mellényt hord, minden bizonnyal kell a sok zseb a rengeteg fénymérőnek.) E fent említett jellegzetes táskaviselés gyakran együtt jár egy sajátos nadrágviselési szokással is, nevezetesen az illető a szürke szövetnadrágot a köldökéig felhúzza és övvel marasztalja ott, mely övet a kelleténél két lyukkal szorosabbra csatol, így (ha véletlenül pocakosabb illetővel van dolgunk) azt a képzetet keltheti, hogy miközben komoran lengeti az aluljáróban a Keleti Arcvonal legfrissebb számát, testközépen elszorítva mindjárt kidurran. A táskaviselés e jellegzetes formájának okát keresve érdemes a postástáska nyomvonalán elindulni. (A politikai militánsok esetében az úgynevezett antantszíjra való utalás oly nyilvánvaló, hogy azzal itt most nem is foglalkoznánk.) Legyenek akár vékony füzetek vagy vaskos könyvek a táskában, bizonyára tartalmaznak gondolatokat valamely spirituális vezetőtől, és az ő szavainak rendkívüli súlyát, a büszkén vállalt nemes terhet hivatott jelezni a postás-módon hordott táska. E feltételezést fényesen igazolják azok a (teológushallgatónak tűnő, akit nem illet, kérem, ne vegye magára) fiatalok, akik fonálszálon függő szőrtáskát viselnek oldalukon a már említett módon, kísértetiesen emlékeztetve a népszerű bibliaillusztrációk és a jelentősebb vidéki vásárokon árusított szentséges tárgyú olajnyomatok apostolábrázolásaira. Tekintettel arra továbbá, hogy az említett módon még az erdőt-mezőt járó turisták hordják szütyőjüket, a postás-módon hordott táskák viselői jelzik, hogy ők már úton vannak, vagy legalábbis készen állnak a nagy útra, csak az az átkozott 61-es villamos jöhetne már, a másik irányba bezzeg már kettő is elment, de hát persze ezen nincs is mit csodálkozni, mert ez is csak az ő művük.

Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy ha valaki (többnyire férfiakról beszélünk) a vállra akasztható táska szíját a fején átvetve, úgymond, keresztben viseli, az igen pontos jele az önkéntesen vállalt szociális kivetettségnek, szimbolikus máshol levésnek, meg nem értettségnek. Kivételt képeznek itt a turisták, ám az ő esetükben is felismerhető bizonyos célzatosság: nevezetesen az ilyen-olyan táskákkal, vizespalackokkal, térképekkel és fényképezőgépekkel való felszereltetés révén adják tudtára a világnak, hogy ők a munkával töltött térből és időből (amelyet nem befolyásolnak menetrendek, térképek és amin nincs túl sok fényképeznivaló) kiszakadva, most éppen szabadidejüket töltik. A válltáska keresztben viselt szíja mint funkcionális szükségszerűség (azazhogy tényleg nehéz az a táska) a postások esetében mondjuk még elfogadható magyarázat, ám ha valaki más tűnik fel efféle módon hordott táskával (mely megjelenéshez rejtélyes módon gyakran társul sajátos kacsázó járás), szinte biztos, hogy szélsőjobb- és/vagy -baloldali aktivistával, hittérítővel vagy egy enyhébb fokú elmepatológiai kórisme tulajdonosával állunk szemben. (Hasonlóan konzekvens ruhaviselési szokásról csak a filmiparban dolgozó férfiak kapcsán tudunk megemlékezni, a segédvilágítótól a főoperatőrig szinte mindegyikük egy bizonyos ujjatlan, sok zsebes, kvázi-katonai mellényt hord, minden bizonnyal kell a sok zseb a rengeteg fénymérőnek.) E fent említett jellegzetes táskaviselés gyakran együtt jár egy sajátos nadrágviselési szokással is, nevezetesen az illető a szürke szövetnadrágot a köldökéig felhúzza és övvel marasztalja ott, mely övet a kelleténél két lyukkal szorosabbra csatol, így (ha véletlenül pocakosabb illetővel van dolgunk) azt a képzetet keltheti, hogy miközben komoran lengeti az aluljáróban a Keleti Arcvonal legfrissebb számát, testközépen elszorítva mindjárt kidurran. A táskaviselés e jellegzetes formájának okát keresve érdemes a postástáska nyomvonalán elindulni. (A politikai militánsok esetében az úgynevezett antantszíjra való utalás oly nyilvánvaló, hogy azzal itt most nem is foglalkoznánk.) Legyenek akár vékony füzetek vagy vaskos könyvek a táskában, bizonyára tartalmaznak gondolatokat valamely spirituális vezetőtől, és az ő szavainak rendkívüli súlyát, a büszkén vállalt nemes terhet hivatott jelezni a postás-módon hordott táska. E feltételezést fényesen igazolják azok a (teológushallgatónak tűnő, akit nem illet, kérem, ne vegye magára) fiatalok, akik fonálszálon függő szőrtáskát viselnek oldalukon a már említett módon, kísértetiesen emlékeztetve a népszerű bibliaillusztrációk és a jelentősebb vidéki vásárokon árusított szentséges tárgyú olajnyomatok apostolábrázolásaira. Tekintettel arra továbbá, hogy az említett módon még az erdőt-mezőt járó turisták hordják szütyőjüket, a postás-módon hordott táskák viselői jelzik, hogy ők már úton vannak, vagy legalábbis készen állnak a nagy útra, csak az az átkozott 61-es villamos jöhetne már, a másik irányba bezzeg már kettő is elment, de hát persze ezen nincs is mit csodálkozni, mert ez is csak az ő művük.

publikálva
1997/40. (10. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk