Aki csak egyszer is betette a lábát a néhai Gresham-kaszinóba, az már tudhat valamit az ázsiaiak játékszenvedélyéről. A pesti vendégkör nagy része az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kolónia tagjaiból verbuválódott.
Kínában, Hongkongban tiltott a szerencsejáték - ami nem jelenti azt, hogy ne űznék széles körben illegálisan -, a portugál Macau a kaszinóknak köszönheti virágzását, csakúgy, mint a közelmúltban lezajlott triád-háborút.
Hongkongban és Tokióban az ember a szaunából is követheti televízión a lóversenyt, kedvenc képem azonban a szombat délutánját egy kowlooni dim sum-vendéglőben elütő férfi, aki zsebrádión hallgatja az eredményeket, fél szemmel a turfújságot lesi, rádiótelefonon fogadási utasításokat ad az ügynökének, és egy pillanatra sem kell lemondania a rizstésztában gőzölt rákfalatkák és a pu erh tea élvezetéről. Ismerek japánt, aki a kaliforniai Sacramentóban állapodott meg orosz taxissal, hogy a nyeremény hány százalékáért vinné át a nevadai Renóba (oda-vissza usque ötszáz mérföld), és az orosznak megérte; de ha a japán szenvedélyekre kerül a sor, akkor a pachinko említését nem szokás megkerülni. A megszállás kora óta - ami egy egészen sajátos Hassliebe volt, gyűlölve majmoltak mindent, ami amerikai - nőtt nagyra a dolog. A pinball (flipper és tsa.) is ilyen volt, azzal a különbséggel, hogy a fekvő szerkezetet felállították (Japánban sok a nép és kevés a hely), leegyszerűsítették, tízévente reformálják a szisztémát, hogy kiiktassák a szerencsejátékos elemeket. Sikertelenül. (Az ember sok golyót lő ki, csak a kilövés sebességével és sűrűségével tud beavatkozni, ha ügyes, nyer egy csokinyuszit - amivel átballag a szomszédos trafikba, és pénzre váltja.) Pachinko minden vasútállomás mellett van min. egy, de a futballpályányi csarnokok sem ritkák, ahol egymástól húsz centire ül a sok japán, cigizik, és nézi, mint egér a kígyót, hogy hullnak a golyók. A pachinko yakuza-biznisz, évi száznegyven trillió ´-re becsülik a forgalmat (1´= 1,50 Ft kábé), a japán nemzeti össztermék három százaléka. A pachinkótól egyenes az út a számítógépes virtualitás játékaihoz.
A japán virtuáliából, a magát imaginárius világokban kiélő szociálpszichózisról már volt szó a Narancsban. A mangával, a hihetetlen méretű és népszerűségű japán képregényekkel foglalkoztunk, csakúgy, mint ennek és sok minden másnak az o-takujával, rajongói táborával. (Akkor a neccről közelítettünk, de azér´ az is szép, mikor a tokiói metró tömegnyomorában az esernyőjét az oldalamba bökő öltönyös-negyvenes telefonkönyv méretű mangamagazint olvas, a mellette álló tizenkét éves egyenruhás diáklány pedig úgyszintén erősen odafigyel a "Shut up, Chun Li, your pussy´s gone sloppy after that gangbang, so I´m fucking you up your ass" jellegű rajzos kalandra. A diáklány-problematikumra lesz még visszatérve!) Fiatalok pachinko helyett játékterembe mennek májgerivel szilánkos törést rúgni az ellenfél ninja-nő állkapcsán, vagy felvenni a harcot egy hatméteresre pumpált szörnnyel. (Tokió valójában a végső Doom-pálya; az ember egy labirintusszerű városban próbál kevés külső segítséggel utat lelni, aztán eléperdül egy szörny, és bocsánatot kér. Bár lőne!) Síelni, szörfölni, vonatot meg turbómocit lehet vezetni, PlayStationök, a Sega meg a Bandai meg a Nintendo legújabb csodái miatt a japán game arcade-ek még nem különböznének a világban másutt fellelhető hasonló intézményektől. Ami különbözik, az a játék intenzitása, az agresszió kiélésének ereje; szokás azt mondani, hogy a japán tömegkultúrában fellelhető megaerőszak arra van, hogy a virtuáliába vigye az agressziót, a reáliára meg maradjon az udvariaskodás.
Tetszetős elmélet, a valósághoz mindazonáltal kevés a köze.
