Egotrip

Csak játszásiból volt, szokták mondani a gyerekek, amikor az akarják elérni, hogy a dolgot, amit csináltak, ne tekintse a másik valódinak, komolynak, igazinak, hanem csak utánzatnak, kicsinyített másnak, ahogy ők mondják: játéknak. Jóllehet a parkettléccel történő nyakon vágatás minősített esete olykor empirikusan teljességgel megkülönböztethetetlen a játszásiból történt demoverziótól, a játszási címke átkódolja a célt, a szándékot és magát a végeredményt, azaz a nyakon vágást is. E megkülönböztetés, azaz a világ felosztása "komoly" valóságra és "játék" valóságra, jóllehet nem kizárólag emberi jellegzetesség (úgy tudom, a harci hangyák is szoktak hadgyakorlatozni, és a fácánok is tudják azt tettetni, hogy eltört a szárnyuk), e distinkció a szállodatűz és a Lea&Perrins fokhagymás chiliszósz mellett civilizációnk legnagyobb alkotásai közé tartozik. A játék alapja a mindennapi "rendes" valóságtól való elkülönülés momentuma (©Huzinga), amikor játékteret és játék-időszámítást jelölünk ki, és ez nemcsak a Ki nevet a végén?-ben vagy a Mortal Combatban van így, hanem lényegében mindig, amikor az ugyanazt mondom, csak másképpen, vagy a mást mondok, de ugyanúgy hangzik esetei történnek. E látszatvalóságok (vö. a virtual kettős értelme!) az alapjuk a művészeteknek (©Bourdieu), de még a politikának is. Tán nem árt, ha ezt kifejtem. Szerelmet vallani például mindenki tud szájjal. De ha valaki ezt egy húsdarálóval és tíz méter ruhaszárító kötéllel teszi meg, azt nevezzük művészetnek (ugyanaz másképpen). Hasonló bűvészmutatvány a politikában ott fedezhető fel, amikor például az ellenzék a kormány minden érvét porig rombolva eljut a NATO-tagság gondolatáig. Aztán a fekete bőrdzsekit például hiába viseli egyaránt a melegfront és a Végső Hanyatlás Rock Club személyzete, az mégse ugyanaz.

A nyári szezonban, amikor a strandon belelógatjuk a lábunkat abba a vízbe, amit előtte a miniszter is megkóstolt, nem igazán figyelünk oda a jelentős dolgokra: Kökény miniszter feljelentette Simsa eü.-alvezért hűtlen kezelésért, viszont végre megalakulhatnak a tb-önkormányzatok. Ez utóbbi eseményre például tuti, hogy senki se figyel, hiszen a tébén már túllépett az ingerküszöbünk, nem olvassuk már az egészségügyi oligarchiák érthetetlen finanszírozási szappanoperáit, és tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk követte például Bundula kolléga többrendbeli tényfeltárását a Narancsban, mindegy, elvégre jó estét, nyár, jó estét, szerelem, ki a túrót érdekel, mi lesz a pénzünkkel.

Kőrösi Csoma Sándor unokája vagyok én. Gondoltam, felkutatom a kárpátaljai rokonokat, ha már úgyis a határtól tízpercnyire, a Tiszán töltöm az időt. Felfedező út lesz, mondtam Attilának, a nem egészen tiszta paraméterek miatt, de nem látszott ijedtnek, neki mindegy, úgy nyilatkozott, hol teszteli meg a kéthetes kocsit. Súlyos tévedése gyorsan kiderült. A magyar oldal még megvolt úgy-ahogy, önbizalommal gördültünk át egy kékre festett disznóól elé. Végigérnék benne fekve biztosan, de legalább nyolc tányérsapkás arc volt az ablaknak sejthető lőrések mögött. Néztek egyelőre, összeért a válluk, nem történt egy jó óráig semmi sem. Tüzeltek erősen, valószínű, főztek, arra utalt, hogy füstöl a tető. Mi lesz, ha kijönnek, mondom Attilának, az a nyolc szempár nem ígért semmi jót. Egy nő volt az előőrs, a kócsert követelte, nem volt neki az útlevél elég. Na az meg mi lehet. Kócser nincsen, baksis búgyet, nem is tudtam Attiláról, hogy ukránul is beszél. Probléma, probléma, probléma, sóhajtozott a jóasszony, csóválta egyre a kontyos fejét. Kezdett úgy kinézni, hogy nem lett meggondolva ez a látogatás.

Meredek a tőzsdei bálványimádás eszközére, a monitorra (a képernyőre, amelyen az árfolyamok megjelennek), és figyelem, ahogy befektető embertársaim összessége pillanatról pillanatra milliárdokkal lesz gazdagabb, a részvényárfolyamok vágtázásának köszönhetően a Budapesti Értéktőzsdén. Ámulatom nemcsak a pillanatnyi révület eredménye, mert bár egy brókernek mindegy, hogy az árak lefelé vagy felfelé mennek, csak menjenek, azért a brókerek is akkor érzik magukat a legjobban, ha a tőzsde a bika jegyében van. Az én esetemben azonban a csodálkozás szakmai ártalom is, hiszen láttam ugyanezeket a cégeket a mai árfolyamok töredékén értékelve egy-két éve, amikor a "magyar részvény" kifejezés hallatán egy rutinosabb angolszász befektető is méla undorral váltott témát, és kezdett inkább a krikettről beszélni, miközben egy magyar befektető számára a részvénybe fektetés a hazardőrök műfajának számított. Ekkoriban a Richter- részvényt nem volt egyszerű ezervalahányszáz forinton az egy részvényre jutó nyereség két-háromszorosáért eladni, miközben ma a 22 000 forint felé menetelve (mire a cikk megjelenik, akármi is történhet) nagyobb iránta az érdeklődés, mint egy ritkaságszámba menő amerikai film nyolcvanas évekbeli pesti bemutatóján, miután a jegyüzérek lenyúlták a jegyeket a Corvinban. Élénken él emlékeimben, amikor 1995 telén, Orwell szavaival élve (lásd az állatfarmok szakértőjének Down and out in Paris and London című, akkor még nem éppen antikommunista "kiáltványát") kivert kutyaként jártam a londoni befektetők házait, és próbáltam őket magyar papírokra rábeszélni. Egyik nap arra ébredtem, hogy privatizációs fiaskó nálunk, devizaválság Latin-Amerikában és közben mexikói krízis minden mennyiségben, majd végül az utolsó nap a gazdaságirányítás utolsó letéteményese, a privatizációs biztos menesztésének híre is eljutott a ködös városba. Ügyfeleink nagyra értékelték, hogy megkíséreltem a lehetetlent: árulni Egist kétezer forint alatt, Pannonplastot ezerkétszázon és hasonlók.

Néhány éve New Yorkban a szokásos Whitney Biennálé egyik fő látványossága egy amerikai képzőművész falnyi alkotása, a Tokyo Underground volt. Gigant fotósorozat, színes, tűpontos, fél méterszer méteres képek. Az akkor még csúcsra járó bubble economy, a nyolcvanas évek közepétől körülbelül 1992-93-ig tartó konjunktúra, amely bizonyos elemzők szerint az emberiség történetének legnagyobb mérvű tőkeakkumulációs folyamata volt, elterjesztette a Gucci-cipőben munkába igyekvő japán melósok, a Louis Vuitton-kiskosztümben feszítő kézilányok sztereotípiáját. Mesés jövedelmek, elképesztő és különc költekezések, piros Ferrarik, hetente nyíló új méregdrága nouvelle cuisine-éttermek, külföldön ötcsillagos szállodákban túrázó japán teenagerek. (A tokiói ingatlanárak a nevezett időszakban úgy megugrottak, hogy a város közepén elhelyezkedő császári palota és a néhány hektáros kert telekára - cím, ha valaki írni akar: Imperial Palace 1-1 Chiyoda, Chiyoda-ku, Tokyo 100 -, az eszmei érték nélkül, gondolatkísérletileg, magasabb volt, mint egész New York feltételezett ingatlanértéke, pedig az se kicsi, és nem is nagyon olcsó.) A legjobb életminőség, a világ legfogyasztóibb társadalma; a szórakoztató- és háztartási elektronika üzembentartási idejének átlaga kevesebb, mint egy év - így van az, hogy egy-egy lomtalanításkor tökjó 28 hüvelyk képernyő-átmérőjű Sony Trinitronokat lehet guberálni -, a leghosszabb születéskori várható élettartam. Mindennek alapja a sok-sok munka, szervezettség, hatékonyság, életre szóló lojalitás a kaishához (munkahely) vagy a keiretsuhoz (holding, vállalatcsoport). A hűség jutalma a biztonság, a ritka elbocsátás, felduzzasztott személyi állomány, gondoskodó-paternalista államkapitalizmus. Az ismert sztereotípiákkal szemben a Tokyo Underground világa egy sötét, frusztrált és kihívó, végletes és szélsőséges (szub)kultúrát mutatott: tetovált yakuzákat, heroinista kamaszokat, body piercingelt bakfisokat, a tokiói lakásviszonylatok zsebkendőnyi területén cselező mániákusokat, cyberpunk-rajongókat, a mindent elöntő japán virtuália révült megszállottjait.

Szabó néni jól megszívta. Vagy Szabó bácsi, attól függően, melyikük nem szólt egy árva mukkot sem, amikor a másikuk Magyarország NATO-tagsága melletti propagandát fejtett ki A Szabó család című közismert, geopolitikailag ez idáig semleges rádióműsorban. A Szabó család a Varsói Szerződés idején is neutrális volt, visszahúzódott a privátszférába és a hobbitelekre, és a vele szembeni politikai elvárás ma is ugyanez.

A Jeremiás próféta és az Edda Művek fellépése között eltelt időszakban sosem mindössze turisztikai érvénnyel bírt, ha valaki kijelentette, hogy ő most bizony elhagyja a bűnös várost, mely nem hajlik a jó szóra. Az utazás már önmagában spirituális vállalkozás, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy bizonyos lelki nyavalyákra kimondottan azt ajánlják a lélekbúvárok, hogy menjen el az illető egy kis körutazásra, vagy ha arra nem telik, legalább rendezze át a szobáját (míg ezzel szemben a lélek és a szellem ilyen-olyan módon történő megtornáztatását éppenséggel tripnek, azaz utazásnak nevezzük). Jeruzsálemben a helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy az évi pár millió turista között annyinak kattan be a felismerés, hogy ő bizony Jézus vagy Mohamed (vagy a kettő egyszerre), hogy a helyi pszichiátriai zsargon külön nevet is adott e viselkedésegyüttesnek, ez a Jeruzsálem-szindróma. Ha felbukkan az utazás gondolata mint olyan az ember életében, az jócskán elkezdődik a buszra szállás előtt, térképeket tanulmányozunk, útvonalakat tervezünk, aztán ha már ott vagyunk, akkor valamennyire ott is akarunk maradni, a hely átmeneti megszállását azzal jelezzük, hogy rovásokat ejtünk a korlátokon, vagy pénzt dobunk a kútba. Aztán persze ennek a fordítottja is megesik, amikor haza akarjuk hozni a helyet magunkkal, ekkor hozunk tengervizet kólásüvegben, az Akropoliszt fenntartó hivatal pedig nem győz évente több teherautónyi, a közeli kőfejtőből származó sziklatörmeléket szétszórni a fellegvár területén, hogy legyen mit hazahordani az autentikusságra szomjazó siserahadnak. Vannak aztán bizonyos kulturális, szellemi vagy vallásos mozgalmak, amelyek kimondottan a helyváltoztatás révén nyerték el értelmüket, itt tüstént utalhatunk arra a bizonyos utazásra Damaszkuszba, aztán erre a motívumra épül Kavafisz költő sok verse és a road movie zsánere, a roaring twenties fiataljai Párizsba menekülve igyekeztek megtalálni magukat, csakúgy, mint az ma történik sok Kelet-Európába tántorgott amerikaival. Külön műfajt jelentett a történelem talán legmulatságosabb teremtményeinek, a harmincas évek szovjetbarát nyugati értelmiségieinek rituális zarándoklása a Szovjetunióba. Manapság nem kell persze messzire mennie az embernek, ha érzékeny utazásra vágyik, hiszen az elmúlt évek többek közt arról szóltak, hogy elkülönült kulturális terek képződtek hazánkban. Az például csak a történelem és a BKV különös tréfája, hogy a 97-es és a 11-es busz ugyanabban a városban jár (ez elmondható a 2-es és a 13-as villamosról is). Szívet cserél, aki átsétál a Kálvin tér egyik oldaláról a másikra. Ezek alapján az feltételezhető, hogy az ember (én) egyre kevésbé lepődik meg szülőhazája egyes kulturális földrészeinek ide-oda csúszkálásán, a sosemvolt különbségeken és az újfajta bizarr hasonlatosságokon. Itt rövid kitérőt tennénk. Valamikor a nyolcvanas évek elején a velencei kemping egy sátrában elhatároztuk páran, hogy teszünk egy pontot a szenvedélyesen eltöltött nyár i-jére, tollat ragadtunk, mely a sokat sejtető Gergelyiugornya szónál döfte át a térképet. Találtunk ott egy lábas házakból álló szellemvárost, egy embert, aki mondta, hogy a sunda eltépte a húszas perlont éjszaka (ezt nem értettük: azt jelenti, hogy egy rendkívül nagy hal eltépte az eredetileg ipari célokra készült horgászzsinórt), szedtünk iszapból tiszavirág-lárvát, fogtunk néhány kecsegét (akkor nem tudtuk még, milyen nagy dolog az), és a Cila mellett rabolt a méteres vízben egy mázsás harcsa, amitől ő majdnem meghalt ijedtében. Talán nem véletlen, hogy ettől kezdve Gergelyiugornya egyet jelentett a közösségi szóhasználatban az isten háta mögötti romlatlansággal. Na erre most visszamentünk. Találtunk a plázson egy négy diszkóból álló szórakoztatócentrumot, komplettül füsttel, XTC-val és drum and basszel, volt vagy tíz étterem, beleértve egy kínai is, meg még kábé kétezer ember. Mi a Rock Mólónál ittunk egy sört, ott legalább játszottak Nirvanát.

Megint elgörbült a lábtartó az emzén, gyakran elcsúsztam vele a jeges földúton, és az ért le először. Egy hosszabb darab fűtéscsövet ráhúzva szoktam kiegyenesíteni, de sokadszorra már nem bírta az anyag, és letört, mikor feszegetni kezdtem. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie.

Nem tudom, szerintem semmi meglepő nincs abban, hogy valami hanyag svájci ügykezelés miatt az alvó zsidó bankbetétlistán elvétve felbukkan német és szlovák fasiszták és francóista külügyminiszterek neve is. Nincs demokratikusabb dolog, mint ügyfélnek lenni egy pénzintézetnél, ez különbözteti meg a bankszámlát a tömegsírtól. A tömegsírba a névtelen áldozatokat rakják, míg a tetteseket jól elkülönítik és individuálisan hantolják el, béke poraikra. Ezzel szemben a bankszámla demokratikus és egyéni, hát még ha titokvédte, semleges svájci. Oda rakja a pénzét gazdag és szegény, rabló és rablott, ahogy nálunk is ugyanabba a kerületi OTP-fiókba jár az esetleges holnapi tettes és áldozata anélkül, hogy ma előre láthatnák későbbi történelmi szerepüket.

A tőzsde, bár nem ez az elsődleges funkciója, sokak számára játék. Mégpedig, tegyük hozzá, hasznos, személyiségformáló játék. Miközben azonban azt nehéz elmagyarázni a játék hevében a spekulációba feledkezett delikvenseknek, hogy egy adott papír mitől drága és mitől olcsó, a hétköznapokból ismert játékok és fiatalkori vagy éppen aktuális hazárdjátékok (kártya, lóverseny, rulett) terén szerzett tapasztalataink sokat segítenek a tőzsde megértésében. Nem véletlen, hogy a tőzsde működését a közgazdaságtanban egyre nagyobb teret hódító játékelméleti modellekkel is többen próbálták már meg leírni. Legelőször is nézzünk egy nagyon egyszerű játékot, amit Martin Shubik nem annyira az ellaposodó házibulikon az egyre ittasabb és ezáltal értékítéletüket lassan elvesztő barátok félrevezetésével elérhető haszon megszerzése, vagy éppen a szabad és kevésbé szabad nők meghódítása, hanem játékelméleti kutatásainak empirikus síkra terelése érdekében talált ki. A játékban egy dollár aukciója zajlik, és az nyer, aki a legtöbbet fizeti érte, de a mélyebb katarzis érdekében a második legmagasabb árat ajánló játékosnak is ki kell fizetnie az ajánlott pénzt. Shubik tapasztalatai alapján a dolláraukciókon átlagosan három dollár és negyven centet fizettek egy dollárért. A második legjobb ajánlattevő számára ez a játék tízcentes tétemelés mellett átlagosan 3,30 dollár veszteséget jelent, a nyertes öröme pedig mindössze addig tart, amíg felfogja, hogy 1 dollárért annak 3,4-szeresét fizette. Ne ítéljenek el túlzott önbizalmamért, de már sejtem is első kérdésüket ezen a ponton: ki az a hülye, aki ilyen játékba belemegy? Ez kétségkívül a játék dramaturgiájának alapköve, hiszen több felvonáson kell túljutni. Az első fordulópont az, hogy a játék egyáltalán elindul-e. Nos, tapasztalt házibuli-hiénák tudják a legjobban, hogy egy ponton túl a bulin mindig van néhány ember, aki bármilyen játékba belemegy. Hát még ha a játék arról szól, hogy jobb licit hiányában az első ajánlattevő tíz centért elviheti a dollárt. Miután viszont beindul a játék, a licit már arról szól, hogy a licitálók futnak a pénzük után. A második fordulópont ötven centnél van, ahol a kikiáltó már pénzénél van, de a játékosok még mindig nyereséggel zárhatják a licitet. Egy dollárnál az utolsó ajánlattevő nulla eredménnyel zárná a licitet, míg az utolsó előtti kilencvencentes veszteséggel. Ha viszont 1,10-et licitál és nyer, akkor csak tíz centet bukik. A játék nem ajánlott házaspároknak, mert ha utolsónak maradnak a licitben, akkor a veszteség a háztartás számára maximális, és a pszichológia legfelszínesebb ismerete alapján is biztosra vehető, hogy még jól össze is vesznek.

Itt van vége, elfolyó, semmis csík a végtelen, lezárhatatlan, bebeszélős nyál, nehogy már én legyek... ugye?! dehogy. Bevégeztetett, elviszik Bélát, mint a macskát szarni, halott, nehogy már te mondd meg, ugye halott?! Lassú tűz, ikes igék, bevállalt mondatok, én hoztam ide, amikor... amikor persze. Van egy ilyen rettenetes pillanat, ránk hűl, szinte nekünk kell azonosítani, felismerni, mintegy, mondjuk, hogy Béla, persze, te vagy, nyugodjál békében, milyen jó, felismerő verseny meg ilyenek.

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Az Ezüstgitárok Boltjában megpenget a boltosbácsi egy ezüstgitárt. - Dalolt ez, mint a rigó - mondja. - Most meg nem dalol. - Dalol azért - mondja a boltosnéni. - Nem épp, mint a rigó, de dalol. - Még csak nem is pönög - mondja a boltosbácsi. - Én nem hallom. - Én hallom - mondja a boltosnéni.

Ha tehetem, kerülöm ezt a kifejezést, úgy vagyok vele, mint a szörfözéssel meg a szupersztrádával többek között: kínos leírni vagy kimondani ezeket a szavakat, annyian pufogtatják divatos, idióta közhelyekbe ágyazva az ilyesmiket. De most mégis kénytelen vagyok lelkesedni egy kicsit, mert egyre többször tapasztalom, hogy bár a terminus ciki, a koncepció működik, és rendre nagyon hálás témának bizonyul. Vegyük például az elmúlt hét fontosabb információtechnológiai híreit.