Bár még nincs vége a nyárnak, bár már két éve hűvös szelek járnak - valahogy nem jött össze mostanában ez a nyár-feeling -, meg vízözön és globális felmelegedés satöbbi, mindenesetre egy valamirevaló kis- vagy nagybefektető, spekuláns, IPO-hiéna (IPO=első nyilvános forgalomba hozatal) már készülődik az őszi pénzosztásra, vagyis az utolsó negyedévben ráhajrázó nyilvános forgalomba hozatalokban való részvételre. A szabály nagyon egyszerű. Saját és kölcsönvett, vagy egyszerűen csak másoktól elvett, szóval ki-ki a saját kategorikus imperatívusza által megszabott korlátok között végrehajtott gazdasági cselekményei révén előkészített forrásait beélesíti, majd egy óvatlan pillanatban tábort ver egy közeli bankfiók vagy értékpapír-forgalmazó fiókja előtt, és várja a jegyzés kezdését, amikor is Ferenczi Gyurit parafrazálva (Got my mojo working) nagyon halkan, mint az állatok, beront, és heves részvényjegyzésbe kezd. Ezután jön a nirvána állapota, vagyis napokig a késleltetett öröm elve alapján figyeli, ahogy papírjának árfolyama emelkedik, esténként lefekvés előtt még kimerevíti a videóra vett árfolyamtáblázatot a tévé kései hírműsorából, és amikor már nem bírja visszatartani, és az asszony is sopánkodik, hogy új hajszárító kéne meg miegymás, akkor megbízást ad brókerének, aki már húsz százalékkal korábban eladatta volna vele (jobb ma a jutalék, mint holnap), és realizálja a profitot. Ez mind szépen hangzik, és a piaci hausse által szponzoráltan jól is működik, csak éppen kevés a papír, amit kiosztanak. Nehéz igazságot tenni, hogy a szűkösség gazdasági környezetében inkább keveseknek kellene többet adni (mondjuk sorsjegy révén) vagy több embernek kevesebbet (például részvény-körbeosztásos allokáció keretében). A lényeg az, hogy van valami, ami tuti és pénzt csinál, csak éppen kevés van belőle. Vagy még inkább soha sincs elég belőle.
Erről megint egy játék jut eszembe. Douglas Hofstadter a Scientific American magazinban pályázatot írt ki pihent agyú amerikai polgártársai szórakoztatása végett. A pályázók számától függően maximum egymillió dollárt lehetett nyerni oly módon, hogy ha egy pályázó van, akkor a maximumot, ha kettő, akkor sorsolással az egyik a felét, ha három, akkor egy a harmadát és így tovább nyeri meg. Egymillió pályázó esetén a nyertes egy dollárral lesz gazdagabb. Minél többen jelentkeznek, annál kevesebb pénz megnyerésének van annál kisebb esélye az egyéni pályázó számára. De ha valaki nem pályázik, akkor a nyerési esélye nulla, vagyis a racionális döntés a pályázatban való részvétel. Másrészről viszont a pályázók számának növekedése a pályázók összessége számára elérhető nyereséget csökkenti gyakorlatilag értelmetlenül kicsire. A Scientific American kiadója kishitűnek bizonyult az emberi kapzsiság vagy játékosság, esetleg játékrontás (?) megítélésében, és hogy tovább csökkentse a díj várható értékét, lehetővé tette, hogy egy pályázó több pályázatot adjon be, amit egy számmal kellett levelében megjelölnie. A legtöbben egyest írtak, de még így is több tucat pályázó volt, aki egymilliót vagy annál nagyobb számú pályázatot adott be. Ennek következtében a játék és a nyeremény meghatározása értelmetlenné vált, a kiadó pedig emiatt nem tartotta meg a sorsolást.
Gondoljanak csak egy olyan nyilvános forgalomba hozatalra, ahol egymillió részvényt lehet jegyezni, és részvényenként tíz dollár árfolyamnyereséget lehet elérni, vagyis tízmillió dollár szétosztásáról szól a történet, amit persze a jegyzők előre nem tudhatnak pontosan. Minél többen jegyeznek, annál kevesebb részvény, vagyis annál kevesebb nyereség jut egy főre. Hofstadter pályázatával szemben a jegyzés során első körben nem csökken az összesen megnyerhető árfolyamnyereség, bár előfordulhat, hogy a jegyzők számának növekedésével nő a nyereségüket minél előbb realizálni vágyók száma, vagyis egyre több papír kerülhet "remegő kezű" befektetőkhöz, akiknek az eladásai csökkenthetik az árfolyam növekedési ütemét és ezáltal az elérhető árfolyamnyereséget. Ennek persze láttuk ellenkező példáját is. Az árfolyamnövekedés elleni hatás hasonlít Hofstadter pályázatának azon feltételéhez, hogy a jelentkezők számának arányában csökken a nyeremény összege. A valós élet ezen játéka ráadásul még időnk haszonáldozat-költségén és egyéb ráfordítások révén is bonyolítja eredménykimutatásunk alakulását.
A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy függetlenül attól, hogy a vásárlás jegyzés során vagy a másodlagos piacon jött létre, ugyanazt a részvényt vásárolhatjuk meg, vagyis normális esetben nem az határozza meg számunkra a részvény értékét, hogy hogyan jutunk hozzá, hanem a kibocsátó pénzügyi-gazdasági helyzete és ennek jövendőbeli változása. Ezért tanácsos már most megvásárolni azokat a részvényeket, amelyeket esetleg kinéztünk, hogy majd ősszel a nyilvános forgalomba hozatalból jegyzünk belőle. Így játékon kívül indulunk a "sorsolásban", ráadásul sok idegeskedéstől kíméljük meg magunkat. Az így felszabaduló időnkben pedig olvasgassunk a fentihez hasonló játékokról Mérő László Mindenki másképp egyforma című könyvében. Kérem, tegyék meg tétjeiket.
