Hammer Ferenc: Paszták népe (Játék)

  • 1997. augusztus 21.

Egotrip

Csak játszásiból volt, szokták mondani a gyerekek, amikor az akarják elérni, hogy a dolgot, amit csináltak, ne tekintse a másik valódinak, komolynak, igazinak, hanem csak utánzatnak, kicsinyített másnak, ahogy ők mondják: játéknak. Jóllehet a parkettléccel történő nyakon vágatás minősített esete olykor empirikusan teljességgel megkülönböztethetetlen a játszásiból történt demoverziótól, a játszási címke átkódolja a célt, a szándékot és magát a végeredményt, azaz a nyakon vágást is. E megkülönböztetés, azaz a világ felosztása "komoly" valóságra és "játék" valóságra, jóllehet nem kizárólag emberi jellegzetesség (úgy tudom, a harci hangyák is szoktak hadgyakorlatozni, és a fácánok is tudják azt tettetni, hogy eltört a szárnyuk), e distinkció a szállodatűz és a Lea&Perrins fokhagymás chiliszósz mellett civilizációnk legnagyobb alkotásai közé tartozik. A játék alapja a mindennapi "rendes" valóságtól való elkülönülés momentuma (©Huzinga), amikor játékteret és játék-időszámítást jelölünk ki, és ez nemcsak a Ki nevet a végén?-ben vagy a Mortal Combatban van így, hanem lényegében mindig, amikor az ugyanazt mondom, csak másképpen, vagy a mást mondok, de ugyanúgy hangzik esetei történnek. E látszatvalóságok (vö. a virtual kettős értelme!) az alapjuk a művészeteknek (©Bourdieu), de még a politikának is. Tán nem árt, ha ezt kifejtem. Szerelmet vallani például mindenki tud szájjal. De ha valaki ezt egy húsdarálóval és tíz méter ruhaszárító kötéllel teszi meg, azt nevezzük művészetnek (ugyanaz másképpen). Hasonló bűvészmutatvány a politikában ott fedezhető fel, amikor például az ellenzék a kormány minden érvét porig rombolva eljut a NATO-tagság gondolatáig. Aztán a fekete bőrdzsekit például hiába viseli egyaránt a melegfront és a Végső Hanyatlás Rock Club személyzete, az mégse ugyanaz.

Csak játszásiból volt, szokták mondani a gyerekek, amikor az akarják elérni, hogy a dolgot, amit csináltak, ne tekintse a másik valódinak, komolynak, igazinak, hanem csak utánzatnak, kicsinyített másnak, ahogy ők mondják: játéknak. Jóllehet a parkettléccel történő nyakon vágatás minősített esete olykor empirikusan teljességgel megkülönböztethetetlen a játszásiból történt demoverziótól, a játszási címke átkódolja a célt, a szándékot és magát a végeredményt, azaz a nyakon vágást is. E megkülönböztetés, azaz a világ felosztása "komoly" valóságra és "játék" valóságra, jóllehet nem kizárólag emberi jellegzetesség (úgy tudom, a harci hangyák is szoktak hadgyakorlatozni, és a fácánok is tudják azt tettetni, hogy eltört a szárnyuk), e distinkció a szállodatűz és a Lea&Perrins fokhagymás chiliszósz mellett civilizációnk legnagyobb alkotásai közé tartozik. A játék alapja a mindennapi "rendes" valóságtól való elkülönülés momentuma (©Huzinga), amikor játékteret és játék-időszámítást jelölünk ki, és ez nemcsak a Ki nevet a végén?-ben vagy a Mortal Combatban van így, hanem lényegében mindig, amikor az ugyanazt mondom, csak másképpen, vagy a mást mondok, de ugyanúgy hangzik esetei történnek. E látszatvalóságok (vö. a virtual kettős értelme!) az alapjuk a művészeteknek (©Bourdieu), de még a politikának is. Tán nem árt, ha ezt kifejtem. Szerelmet vallani például mindenki tud szájjal. De ha valaki ezt egy húsdarálóval és tíz méter ruhaszárító kötéllel teszi meg, azt nevezzük művészetnek (ugyanaz másképpen). Hasonló bűvészmutatvány a politikában ott fedezhető fel, amikor például az ellenzék a kormány minden érvét porig rombolva eljut a NATO-tagság gondolatáig. Aztán a fekete bőrdzsekit például hiába viseli egyaránt a melegfront és a Végső Hanyatlás Rock Club személyzete, az mégse ugyanaz.

A játék a maga elkülönültsége, a független játéktér okán jelentős szabadságforrás is. A Sakknovellában (©S. Zweig) a börtönben a sakk adta szabály és rend nyújtott alternatívát a hősnek, azaz szabadságot a rabsággal szemben (hogy aztán éppen ezért, a börtönből kikerülve sose tudjon többet sakkozni). Az sem véletlen, hogy a kórházak újságosainál annyira fogynak a rejtvényújságok. Jóllehet a rövidlátó érvelés szólhat úgy, hogy azért fejtenek rejtvényeket a betegek, mert nincs mit csinálniuk, gondolom, az eddigiek fényében nyilvánvaló, hogy a keresztrejtvényfejtés lényege az elkülönült időbe (rejtvényfejtés-idő) való menekülés az élet és a halál idejéből, a korlátozott méretű játéktéren (keresztrejtvény) aratott győzelem pedig időleges gyógyírt adhat a félelemre és az egyéb területeken szerzett sebekre. A barkochba pedig éppenséggel a teremtéshez (vö. az Ige) hasonlatos absztrakció és transzcendencia, amikor is kötött formájú kérdésekre adott válaszok bináris logikája (igen, nem) mentén el lehet jutni egy formával nem rendelkező ideáig (a lótetű Ladája), nem is beszélve a modern parlamentarizmus egyik ideájáról (deliberáció), amikor a köz problémáinak nyilvános megtárgyalásával egyenest a közjóig juthatunk el. Lassan úgy tűnik, nincs olyan dolog, amiről ne derülne ki, hogy az is csak egy játék, és ezzel ismét sikerült végrehajtani egy spanyolviasz-projektet (nyelvi játék, ©Wittgenstein). Mindenkire jellemző, hogy hogyan játszik. Egy sorozatgyilkosnak például az volt a hobbija (és valahogy ezen is bukott meg), hogy kirakós játékokat (puzzle) vásárolt, és a képbe szép akkurátusan beleragasztgatta a kép darabjait. A tökéletességkeresés és az önkezűleg fabrikált biztonság e szélsőséges formája mellett az a kilenc kicsontozott háziasszony nem is tűnik olyan extrémnek. (A bárányok hallgatnak is erre a srófra járt.) Igen jellemző, hogy a rendszerváltás környékén az egyik népszerű kollektív elmebaj a pilótajáték volt (amelyet neve ellenére maximum a hazárdjátékok határesetének tekinthetünk), mely játék igen plasztikusan jeleníti meg a carpe diem cserbenhagyásos gázolás etikáját. És azt hiszem, itt kell megemlíteni a játékok fontos erkölcsi szabályát, miszerint amikor az életben így vagy úgy játszunk, akkor mindenki csak a sajátjával játsszon, a másikéval ne. Mert az nem játék.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.