Már csak tíz nap van hátra a tíz évből! Öt-tíz éve még minimum három felkiáltójelet tettem volna e mondat végére, most ezt az egyet is habozva ütöttem le. Hiába, ilyen az emberi természet: igencsak feledékenyek vagyunk. Tíz nap múlva éppoly természetesnek érezzük majd, hogy az Európai Unió állampolgárai vagyunk, mint amilyen természetes ma, hogy köztársaságban élünk, és nem népköztársaságban. Talán a rendszerváltásnak sem tudtunk volna örülni akkor, ha tíz évvel korábban közlik velünk Kádárék: rögvest átadják a stafétabotot, amint úgy látják, hogy elég érettek vagyunk a demokráciára, és ők is felkészültek a csendes visszavonulásra. Ha majd mindkét fél készen áll, bíborba-bársonyba öltözünk szépen, és úgy menetelünk kéz a kézben a (bársonyos) forradalomba.
Tudjuk, nem így történt, csak a bársonyos része jött be. Mégis (vagy épp ezért?) alig másfél évtized elteltével sokan ilyenformán látják, láttatják. Mai miniszterelnökök és pártvezetők, egykori miniszterek és titkosszolgálati vezetők mondják ma gátlástalanul a szemünkbe, hogy a partvonalon belül ők is ugyanazt szolgálták akkoriban, amit a partvonalon kívül álló, esetenként az illegalitásba kényszerült akkori ellenzékiek. És egykori ellenzékiek tagadják meg akkori ellenállásukat azzal, hogy egykori harcostársaikat összemossák a hatalom akkori birtokosaival, pusztán azért, mert ma más párthoz tartoznak. Másfél évtized elég volt ahhoz, hogy a napi politikai érdekek döntsék el, mi volt a helyes és mi a helytelen két-három évtizeddel korábban, és hogy ki melyik oldalon állt. Egy emberöltő sem kellett ahhoz, hogy azok fejében is nosztalgia támadjon a "létező" után, akik, amikor létezett, a pokolba kívánták.
Ha ilyen rövid idő alatt ennyire semmivé válhatott emlékezetünkben életünk sorsdöntő pillanata, hogyan éljük majd meg az uniós csatlakozást, amely a bársonyosnál is bársonyosabban zajlik, olyannyira, hogy szinte észre sem vesszük? Hiszen erre tényleg tíz éve készülünk: 1994-ben csapott egymás kezébe a magyar Országgyűlés és az akkori EU-t alkotó 12 ország parlamentje, és állapodtak meg arról, hogy mihelyt megteremtjük a csatlakozás jogi és gazdasági feltételeit, mi, magyar polgárok is teljes jogú európaiak leszünk. Akkor még azt hittük, hogy ez pár év alatt éppúgy elérhető, mint a bölcsődei ballagás után az iskolaérettség, bár a feltételeket 500 oldalon felvázoló fehér könyv ismeretében erre semmi okunk nem volt, azonkívül, hogy a politikusok (itteniek és ottaniak egyaránt) egymásra licitálva hitegettek minket a gyors csatlakozással.
Abban is csak alkoholmámoros bódultságunkban hihettünk, hogy az unió maga lesz a Kánaán. Az emberi természet ismeretében józanul nehéz volt elképzelni, hogy a nálunk gazdagabb országok polgárai dalolva ajánlják majd fel adójukat a szegényebb jövevények boldogítására. Egy dologban hihettünk, és abban még ma is: a csatlakozás nem zérusösszegű játék (miként Orbán Viktor gondolja), ahol nyerni csak mások rovására lehet. Nagyon is lehetséges, hogy a kibővülő európai belső piac nagyobb tortát teremt, és a nemzeti érdeket a nélkül is szolgálhatják a kormányok, hogy a többieket a víz alá nyomnák. Egyes országokban a tőke hozadéka nő meg a kibővülő piaccal, másutt az új munkahelyekteremthetnek többletjövedelmet.
A mi mindig mindenhonnan elkésünk átka azért most is bejött: néhány évvel korábban nagyvonalúbbnak látszottak leendő tagtársaink, és szociális vívmányaikat sem féltették tőlünk úgy, mint ma. Pedig milyen csábítóan hangzik mint a közösségi szociális politika deklarált célja: "a versenyfeltételek kiegyenlítése az élet- és munkakörülmények harmonizálása útján". Sosem hihettük persze komolyan, hogy ennek költségét mások nyakába varrhatjuk, hogy nem itthon és magunknak kell megerősítenünk a társadalmi szolidaritást. Talán nem is ébredtek volna bennünk hamis várakozások akkor, ha politikusaink nem az adok-kapok alkudozásban elért sikereken és kudarcokon mérik magukat (egymást), hanem azt sugallják évek óta, hogy a csatlakozás eredményessége azon múlik, mennyi pénzt csiholhatunk ki az uniós kasszából. De mivel így történt, a hosszúra nyúlt várakozás nem az örömérzést, hanem az ingerültséget növelte.
Meg az apátiát. A tavalyi népszavazáson kiderült: a társadalom nagyobbik részét hidegen hagyja az egész ügy. Túlságosan elhúzódott a csatlakozás folyamata, és túl bársonyos lett ahhoz, hogy észleljük a változást. Jóformán minden végbement már, csak észre se vettük. Itt állunk egy történelmi sorsforduló pillanatában, amelyre titkon már hosszú évtizedek óta vágytunk, és elmarad a felemelő örömérzés. Nem úgy, mint a rendszerváltáskor, amikor legalább még átéltük ezt, csak időközben elfelejtettük - hanem most meg sem éljük. Azok sem, akik időben még megérjük. Egy újabb örömtelen ünneppel gazdagodunk.
Pedig hányan vannak, lesznek, akik egész életükkel erre a pillanatra készültek, de már nem tudták kivárni. Mint például a Gartner, akit idő előtt volt kénytelen elbúcsúztatni a Mérő. (Jó, ha tudja, hogy belőle pont a Gartner csinált fogalmat számunkra, akik két évvel később, 1966-ban kaptuk meg osztályfőnökként, és éppen azért, mert a Mérőéktől elbűvölve, magyartanárként is matekos osztályra vágyott. Azt viszont nyilván a Mérő is tudja, hogy mennyire örült a Gartner, amikor először bukkantunk fel együtt az Egotripben - olyan büszke tudott lenni a tanítványaira, mint anya gyermekeire. Hát igen, most már tényleg fel kell nőnünk, a fene egye meg.)
Nem merem leírni, hogy szerintem mit gondolt volna a Gartner, ha megéri ezt a május elsejét, mert már hallom is, amint kajánul felkiált: gondolta a fene! Ahogy abban a négy évben annyiszor, ahányszor csak valamelyikünk így kezdte mondókáját: az író (költő) ezzel azt akarta mondani, hogyÉ Most már nem fogjuk megtudni, mit gondolt volna. És ami a nagyobb baj: most már nem fogjuk megtudni, mit kérdezett volna. Mert a leggartneresebb vonása az volt, hogy mindig kérdezett: ő, a vérbeli tanár, sohasem kinyilatkoztatott, hanem kérdezett. Azzal tanított, hogy kérdezett és kérdezett. Azóta is, valahányszor beszélgettem vele, mindig ő kérdezett. Most honnan fogom tudni, hogy mi a kérdés?
