A mazsoláról

  • Donáth Mirjam
  • 2014. december 29.

Éjfélkor New Yorkban

Édesanyám felvett az ünnepi levelezőlistájára. Harminc embert köszöntött, köztük rokonokat, barátokat, templomi orgonistát és a pszichológusát. És mert sosem volt a szavak embere, ez az üzenete is tömör: „Áldott ünnepeket kívánok.”

Pont. Ott állt feketén-fehéren, hogy nem vagyok a helyemen. Fel sem tűnt volna a ködös Times Square eső áztatta felhőkarcolói között, hogy ünnepek vannak. Dekoráció még nem csinált ünnepet. Azt édesanyám hangja teremti, amikor a családfői imádságot kéri a fa alatt, azt az Iványi Gábor és legjobb barátja közösen celebrált „éjféli” istentisztelete, Kiss Zoli halászléje, a fintor a húgom arcán, akinek gasztronómiai fejlődése a rántott sajtnál megrekedt, meg a két ünnep közötti családi elbujdokolás a világ elől és az újévi lencse a barátokkal. Ezért, az ünnepcsiholók miatt nem tarthatott még vissza tenger, óceán, elfoglaltság vagy pénzszűke, de még beleszerettem-ember sem, hogy az ünnepeket otthon töltsem. Csodának kellett ehhez történnie.

Családalapítás, szüleink halála vagy bármi is kényszerítsen egy második otthon építésére, ott válik a szándék komollyá, amikor újrateremtjük a hagyományainkat, közöttük az ünnepeinket, melyekért idegenben – a Ponyvaregényben emlegetett „kis különbségek” okán – gyakran árral szemben kell úszni, és végeláthatatlan kompromisszumokat kell kötni. Előbb a „kisebb” ünnepek sínylik meg a tengert és az óceánt, elfoglaltságot és pénzszűkét: ezekre az ünnepekre az elmúlt években már csak emlékezem. New York nem ül húsvéthétfőt, nem kelt hajnalban szódásüvegből spriccelt jéghideg vízzel, nem fest piros tojást. Kárpótlásul a világ negyedik legnagyobb keresztény templomában, a magyar cukrászdával szemben tornyosuló Szent János-székesegyházban lehet hallgatni világraszóló húsvéti misét. Ha mégis marad hiányérzet, meg lehet látogatni a magyar közösséget New Jerseyben, és addig járkálni fel s alá, amíg valamelyik másodgenerációsnak le nem esik a tantusz, és elő nem kerít valami olcsó parfümöt.

A „Magyarok New Yorkban” című fotóprojekt fiatal alkotóinak is könnyebb dolguk lett volna, ha nem útmutatás nélkül kérik őket a „másodgenerációs magyarok életének dokumentálására”, hanem például kijöttek volna az ünnepekre, megörökíteni, mi maradt itt a magyar karácsonyból. Forráskúti barátném, Livi, aki munkanapokon a Wall Streetet gazdagítja irigylésre méltó elméjével, biztosan őket is beengedte volna plafonig érő karácsonyfától ragyogó New Jersey-i lakásukba, ahol férjével, Csabival emigráns baráti párokat láttak vendégül karácsony napján. Ketten mentünk: dél-amerikai vőlegényemet ismertettem össze papíron nemsokára amerikaivá váló, mégis legmagyarabb itteni barátaimmal – a harcsából készített házi halászléről és a cseresznyepálinkával leöblített töltött káposztáról nem is beszélve. Bejgli is volt, kompenzálandó a szentestén brazil szokás szerint fogyasztott csülköt, melyről hiába magyaráztam jövendőbelimnek, hogy jól összekutyulja a születés ünnepét a feltámadáséval. A karácsonyi ebéd akár egy óbudai lakásban is történhetett volna: ott a négy jerseyi fal között néhány órára otthon voltunk, mert együtt voltunk, még ha leginkább angolul folyt is a szó, hogy minden jelenlévő értse, miről töpreng a magyar, ha hazaiakkal jön össze.

Példának okáért azon, hogy kinek kínosabb a már említett fotós projekt egyik anyagát publikálni a hvg.hu-n, karácsony előestéjén. (Nem azé a művészé, aki vegyes párokat, közöttük minket is lefényképezett – a mi képünk csak a január közepéig megtekinthető kiállításon látható a Capa Központban, számomra egyelőre ismeretlen képaláírással.) Bartha Máté fotós ötlete, hogy képeinek szereplői saját szavaikkal mondják el történetüket – azaz hogy a megnyilatkozásokat szó szerint közöljék, mint a vállalkozó Brunóét: „2008-ban megszületett a fiam, Alexander, 2010-ben megszületett Izabella, so … ideragadtunk. Lehetőségek, nagyon sok van belőle, nagyon gyorsan lehet csinálni pénzt is, meg bukni is” –, ugyan hűen dokumentálja, ki hogyan rakja élőszóban egymás után a hol magyarul, hol angolul először eszébe jutó szófordulatokat, esetleg felejt el helyesen magyarul azon évek alatt, amíg az angol nyelven való megélhetéséért küzd, de nem ez volt a szándékolt üzenet. A művész azt mondja, videointerjúhoz hasonlatos kép- és szövegegyüttest szeretett volna létrehozni, amely szerinte nem leépülési folyamatot dokumentál, hanem egy létező „nyelvjárást”. „Többszöri átolvasás után sem gondolom azt – válaszolt kérdésemre Bartha Máté –, hogy a mesélőket ezek a jellegek nevetségessé tennék, mert nem gyengítik az alapvetően (a külföldre utazás és otthonkereséshez szükséges) bátorságról, alkalmazkodásról szóló történeteket. Azt gondolom, hogy a kontextus változott meg azzal, hogy az alapvetően intim, kiállítási környezetbe szánt anyag egy hírportál platformjára került.” Egyetértek. Ha az élőbeszéd minősége a megszólaltatott emigránsokéhoz hasonlóan nem csak nehezen olvasható, de a másik embert sajnálhatóvá is teszi, azt gondolom, az ötlet nem ad akkora értéket a képekhez, amely megmagyarázná a hvg.hu döntését a szerkesztetlen újraközlésről, bár Stiller Ákos képszerkesztő szerint épp az élőbeszéd teszi "nagyon hitelessé" a beszámolókat és "jóval szerethetőbbekké" az alanyokat. Akadt a karácsonyi társaságban, aki egyenesen úgy vélte, hogy az anyag a New York-i magyarokról ad hamis összképet. Hol vannak azok, akik tehetségük és lehetőségeik miatt lettek sikeresek? – kérdezte. Hol vannak a diplomás vagy PhD-s kutatók? Hol van, aki még amerikaivá válása után is helyesen beszél és ír magyarul? Én meg, mint Cato szenátor a beszédei végén, mindig Karthágóval kontráztam: hol van az etikai szerkesztő a HVG online-ról?

Mindezt mindjárt el is küldöm édesanyámnak, válaszul köszöntésére, nyugodjék meg: életem első nélkülük töltött sátoros ünnepén – ha már úgy hozta a sors, hogy felettem álló erők a terhesség vége felé nem engedik, hogy fittyet hányjak az óceánra New York és Budapest között – nincs okom panaszra: ünnepeltünk, sikeresen megkerülve az afféle barbárságokat, minthogy Amerikában egynapos a karácsony, és az a nap 25-re esik. És másodnapja, amikor a Mikulás végre ide is elér az ajándékokkal – innen a „Boxing Day” név –, már munkanap. A karácsonynak azonban nem csak az az ünnepi szokása van meg, hogy közösség nélkül nem történik meg. Kegyetlen különlegessége, hogy távol a családtól elvész belőle, ami igazán fontos. Édesanyámnak majd úgy fogalmazom: a Lélek a Szentháromságból. Ami a mazsolát jelenti a mákos gubából.

Az a mazsola igen tud hiányozni. Ezt talán csak azok érzik, akiknek a sorsa az idegenben ragadtakénál is nehezebb: a sötét év végi napokon egyedül maradottak, hiszen az ő ünnepfosztottságuk nem merő kesergés. És az ünnep elsődleges címzettjei: a gyerekek. Egyetlen helyzetben nem sírtunk, hogy édesapánk másokat helyez előtérbe: szenteste, amikor a bontogatás közepette felállt, és a rádióba indult, hogy jó pásztorként az éteren keresztül azokkal legyen, akikkel más senki.

Bár saját hagyományaink kialakítása, a brazil karácsonyi sonkát elnézve, emberi számítás szerint még jó néhány ünnepbe beletelik, idén kaptam a legnagyobb karácsonyi ajándékot: közösséget ott, ahol az nem evidencia. Ami pedig az ünnepnek lelket adó mazsolát illeti: ha az Örökkévaló is úgy akarja, a miénk az új évben előbújik a hasamból.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.