Pont. Ott állt feketén-fehéren, hogy nem vagyok a helyemen. Fel sem tűnt volna a ködös Times Square eső áztatta felhőkarcolói között, hogy ünnepek vannak. Dekoráció még nem csinált ünnepet. Azt édesanyám hangja teremti, amikor a családfői imádságot kéri a fa alatt, azt az Iványi Gábor és legjobb barátja közösen celebrált „éjféli” istentisztelete, Kiss Zoli halászléje, a fintor a húgom arcán, akinek gasztronómiai fejlődése a rántott sajtnál megrekedt, meg a két ünnep közötti családi elbujdokolás a világ elől és az újévi lencse a barátokkal. Ezért, az ünnepcsiholók miatt nem tarthatott még vissza tenger, óceán, elfoglaltság vagy pénzszűke, de még beleszerettem-ember sem, hogy az ünnepeket otthon töltsem. Csodának kellett ehhez történnie.
Családalapítás, szüleink halála vagy bármi is kényszerítsen egy második otthon építésére, ott válik a szándék komollyá, amikor újrateremtjük a hagyományainkat, közöttük az ünnepeinket, melyekért idegenben – a Ponyvaregényben emlegetett „kis különbségek” okán – gyakran árral szemben kell úszni, és végeláthatatlan kompromisszumokat kell kötni. Előbb a „kisebb” ünnepek sínylik meg a tengert és az óceánt, elfoglaltságot és pénzszűkét: ezekre az ünnepekre az elmúlt években már csak emlékezem. New York nem ül húsvéthétfőt, nem kelt hajnalban szódásüvegből spriccelt jéghideg vízzel, nem fest piros tojást. Kárpótlásul a világ negyedik legnagyobb keresztény templomában, a magyar cukrászdával szemben tornyosuló Szent János-székesegyházban lehet hallgatni világraszóló húsvéti misét. Ha mégis marad hiányérzet, meg lehet látogatni a magyar közösséget New Jerseyben, és addig járkálni fel s alá, amíg valamelyik másodgenerációsnak le nem esik a tantusz, és elő nem kerít valami olcsó parfümöt.
A „Magyarok New Yorkban” című fotóprojekt fiatal alkotóinak is könnyebb dolguk lett volna, ha nem útmutatás nélkül kérik őket a „másodgenerációs magyarok életének dokumentálására”, hanem például kijöttek volna az ünnepekre, megörökíteni, mi maradt itt a magyar karácsonyból. Forráskúti barátném, Livi, aki munkanapokon a Wall Streetet gazdagítja irigylésre méltó elméjével, biztosan őket is beengedte volna plafonig érő karácsonyfától ragyogó New Jersey-i lakásukba, ahol férjével, Csabival emigráns baráti párokat láttak vendégül karácsony napján. Ketten mentünk: dél-amerikai vőlegényemet ismertettem össze papíron nemsokára amerikaivá váló, mégis legmagyarabb itteni barátaimmal – a harcsából készített házi halászléről és a cseresznyepálinkával leöblített töltött káposztáról nem is beszélve. Bejgli is volt, kompenzálandó a szentestén brazil szokás szerint fogyasztott csülköt, melyről hiába magyaráztam jövendőbelimnek, hogy jól összekutyulja a születés ünnepét a feltámadáséval. A karácsonyi ebéd akár egy óbudai lakásban is történhetett volna: ott a négy jerseyi fal között néhány órára otthon voltunk, mert együtt voltunk, még ha leginkább angolul folyt is a szó, hogy minden jelenlévő értse, miről töpreng a magyar, ha hazaiakkal jön össze.
Példának okáért azon, hogy kinek kínosabb a már említett fotós projekt egyik anyagát publikálni a hvg.hu-n, karácsony előestéjén. (Nem azé a művészé, aki vegyes párokat, közöttük minket is lefényképezett – a mi képünk csak a január közepéig megtekinthető kiállításon látható a Capa Központban, számomra egyelőre ismeretlen képaláírással.) Bartha Máté fotós ötlete, hogy képeinek szereplői saját szavaikkal mondják el történetüket – azaz hogy a megnyilatkozásokat szó szerint közöljék, mint a vállalkozó Brunóét: „2008-ban megszületett a fiam, Alexander, 2010-ben megszületett Izabella, so … ideragadtunk. Lehetőségek, nagyon sok van belőle, nagyon gyorsan lehet csinálni pénzt is, meg bukni is” –, ugyan hűen dokumentálja, ki hogyan rakja élőszóban egymás után a hol magyarul, hol angolul először eszébe jutó szófordulatokat, esetleg felejt el helyesen magyarul azon évek alatt, amíg az angol nyelven való megélhetéséért küzd, de nem ez volt a szándékolt üzenet. A művész azt mondja, videointerjúhoz hasonlatos kép- és szövegegyüttest szeretett volna létrehozni, amely szerinte nem leépülési folyamatot dokumentál, hanem egy létező „nyelvjárást”. „Többszöri átolvasás után sem gondolom azt – válaszolt kérdésemre Bartha Máté –, hogy a mesélőket ezek a jellegek nevetségessé tennék, mert nem gyengítik az alapvetően (a külföldre utazás és otthonkereséshez szükséges) bátorságról, alkalmazkodásról szóló történeteket. Azt gondolom, hogy a kontextus változott meg azzal, hogy az alapvetően intim, kiállítási környezetbe szánt anyag egy hírportál platformjára került.” Egyetértek. Ha az élőbeszéd minősége a megszólaltatott emigránsokéhoz hasonlóan nem csak nehezen olvasható, de a másik embert sajnálhatóvá is teszi, azt gondolom, az ötlet nem ad akkora értéket a képekhez, amely megmagyarázná a hvg.hu döntését a szerkesztetlen újraközlésről, bár Stiller Ákos képszerkesztő szerint épp az élőbeszéd teszi "nagyon hitelessé" a beszámolókat és "jóval szerethetőbbekké" az alanyokat. Akadt a karácsonyi társaságban, aki egyenesen úgy vélte, hogy az anyag a New York-i magyarokról ad hamis összképet. Hol vannak azok, akik tehetségük és lehetőségeik miatt lettek sikeresek? – kérdezte. Hol vannak a diplomás vagy PhD-s kutatók? Hol van, aki még amerikaivá válása után is helyesen beszél és ír magyarul? Én meg, mint Cato szenátor a beszédei végén, mindig Karthágóval kontráztam: hol van az etikai szerkesztő a HVG online-ról?
Mindezt mindjárt el is küldöm édesanyámnak, válaszul köszöntésére, nyugodjék meg: életem első nélkülük töltött sátoros ünnepén – ha már úgy hozta a sors, hogy felettem álló erők a terhesség vége felé nem engedik, hogy fittyet hányjak az óceánra New York és Budapest között – nincs okom panaszra: ünnepeltünk, sikeresen megkerülve az afféle barbárságokat, minthogy Amerikában egynapos a karácsony, és az a nap 25-re esik. És másodnapja, amikor a Mikulás végre ide is elér az ajándékokkal – innen a „Boxing Day” név –, már munkanap. A karácsonynak azonban nem csak az az ünnepi szokása van meg, hogy közösség nélkül nem történik meg. Kegyetlen különlegessége, hogy távol a családtól elvész belőle, ami igazán fontos. Édesanyámnak majd úgy fogalmazom: a Lélek a Szentháromságból. Ami a mazsolát jelenti a mákos gubából.
Az a mazsola igen tud hiányozni. Ezt talán csak azok érzik, akiknek a sorsa az idegenben ragadtakénál is nehezebb: a sötét év végi napokon egyedül maradottak, hiszen az ő ünnepfosztottságuk nem merő kesergés. És az ünnep elsődleges címzettjei: a gyerekek. Egyetlen helyzetben nem sírtunk, hogy édesapánk másokat helyez előtérbe: szenteste, amikor a bontogatás közepette felállt, és a rádióba indult, hogy jó pásztorként az éteren keresztül azokkal legyen, akikkel más senki.
Bár saját hagyományaink kialakítása, a brazil karácsonyi sonkát elnézve, emberi számítás szerint még jó néhány ünnepbe beletelik, idén kaptam a legnagyobb karácsonyi ajándékot: közösséget ott, ahol az nem evidencia. Ami pedig az ünnepnek lelket adó mazsolát illeti: ha az Örökkévaló is úgy akarja, a miénk az új évben előbújik a hasamból.
