Didchoo eat? Not, did you eat, but Jew eat? Jew. You get it?

  • Donáth Mirjam
  • 2013. november 28.

Éjfélkor New Yorkban

Három nappal és 23 órával azután, hogy szabóZ megírta a Forbes gazdasági magazin első magyar számáról szóló kritikáját az Indexen, az amerikai Forbes bejelentette, megválik híres cégérétől. Hiába jelent egyet a Forbes név a leggazdagabbakat, legadakozóbbakat és más legeket listázó csilli-villi magazinnal, mégis meg kell válni tőle, ha egyszer a „legveszteségesebb Forbes-termékek” listáját megdönthetetlenül vezeti. Hízelgő, hogy a magazinlánc közép-európai tulajdonosa a magyar göndör hajúak tehetségében hisz: hogy ők fogják kitalálni, miképp lehet a haldokló magazinüzletbe életet lehelni, ha már amerikai társaik kudarcot vallottak. Hogy a Forbes sorsa elsősorban a „göndör hajúakat” érinti, arra az Index-kritika hívta fel a figyelmet. De amit szabóZ viccnek szánt, számos olvasója – és nem feltétlenül a göndör hajúak – nem vett annak. Tévedés ne essék, a tengeren túl sincs ez másként. Ha Jay Z niggerezik, nevetünk. Ha Woody Allen (mindegy, mit írok ide), nevetünk. De már a múltkori Oscar-díj-átadás vezetője is csak úgy úszta meg keresztre feszítés nélkül a viccelődést, miszerint Hollywoodban csak zsidóként lehet érvényesülni, hogy egy örök hollywoodi viccet ragozott, hollywoodiként. Családtagtól úgy-ahogy elfogadják. Zsidó-, néger- vagy buziviccek esetében – az „überpíszi” Amerikában éppúgy, mint a túlérzékeny Magyarországon – a mérleg nyelve az, aki a viccet mondja. A viccmesélő személye a végső jel a közönségnek, nevethet-e, és nevetésével bevonja a vicc tárgyát a mi kutyánk kölyke körbe, vagy épp ellenkezőleg: elutasítsa-e a viccnek szántat, mert az kirekesztő és gyűlöletet gerjeszt. Hát, ezért mesélem el ezt a történetet.

Mostanában megint érkeznek az „ijesztő” tárgycímű e-mailek amerikai barátaimtól, mint mindig, amikor a New York Times írni talál rólunk. The son of a bitch. De tudott rá haragudni Maria, a pakisztáni generális temperamentumos lánya, csoporttársam a Columbián, és jó barátnőm. Amikor reggel mogorván érkezett az órára, hóna alatt a New York Timesszal – mert a Columbia újságírósulijában nem kapsz diplomát, ha nincs a kezedben a Times –, nem volt kérdés, mi történt: cikkeztek Pakisztánról. És ha valamit megosztottunk Mariával a sötét hajú férfiak iránti lelkesedés mellett, az az alapélmény volt, hogy ha a Times ír az országunkról, akkor valami gáz van otthon. Most épp az, hogy ugyanabban a headline-ban szerepelnek a Magyarország és az antiszemitizmus szavak.

Az antiszemita érzelmek mindig megnövekednek a választások körül, amikor a választókat többnyire demagóg, érzelmi alapon mozgósítják. Hogy a nyíltan antiszemita párt megjelenésével a helyzet tovább romlott, számomra szigorúan virtuális tapasztalat. Ellentétben a 15 évvel ezelőttivel, amikor a 98-as parlamenti választások előtt a békási lakótelepen a suliból hazafelé sétálva egy villánypóznán megláttam egy választási posztert, az apámét, és a fejére sprézett Dávid-csillagot. Álltam egy ideig a pózna alatt. Csak addig, míg átgondoltam, mit kezdjek az identitással, amely puszta létem okán ellenségeket hoz rám. Mert nekem, akit a legszigorúbb „zsidótörvények” segítségével sem küldhettek volna haláltáborba, mindig megvolt a választási lehetőségem. Azt pedig, hogy zsidónak lenni választás kérdése, még Popper Péter mondta nekem egyszer, és én komolyan vettem.

A statisztikák szerint a helyzet a 2002-es választás alatt nem lett sokkal rosszabb, bár annyira megerősödött a Jobbik őse, a MIÉP, hogy Speidl Zoltán feltehette nekem belpolitikai sajtó szemináriumon a kérdést: Veszélyesnek tartanám-e, ha a párt koalícióra lépve kormányra kerülne. Már nem emlékszem, hogyan fogalmaztam meg a választ, csak a Csurkáról szóló heves disputára, amelyet a Makovecz által tervezett ablaktalan Pázmány egyetem kistermében kirobbantott. A 12-14 fős csoportból emlékeim szerint vagy négyen a „nem antiszemita lap az, csak a kínaiakat meg a cigányokat kritizálja” felkiáltással védelmezték a Magyar Fórumot. A többi, aki ott volt, hallgatott. És akkor egy kicsi, köpcös, kopasz srác szóra emelkedett. És a kicsi, köpcös, kopasz srác akkor és ott daliás lett, a bátor lovag, aki a megmentésemre sietett. De még milyen bátor. A fiú ugyanis dadogott. Nemcsak ímmel-ámmal, de úgy, hogy jó időbe tellett, amíg egyik szóról a másikra ért. A szívem is belefacsarodott, amíg ki nem jött belőle, hogy a legveszélyesebb éppenséggel a racionalizált gyűlölködés. Huszonkét éves ha lehetett, és pontosan tudta, minek hol a helye. Csurka ideológiájának például legföljebb egy fikciós színdarabban. Nem ismertem a fiút, utána sem láttam többet, mert a szemináriumot az írott sajtó szakiránnyal egyetemben leadtam.

Kovács András szociológus ismertette a múlt héten az Evangélikus Hittudományi Egyetem antiszemitizmust tárgyaló konferenciáján az adatokat: a feltehetőleg a Jobbik által felszínre hozott zsidóellenesek száma 2010-ben 28 százalékra ugrott (az 1993 és 2009 közötti stabil 10-14 százalékról). Nem Magyarország lett antiszemitább, csak az eddig latens antiszemiták bújtak elő az elitpolitika által felbátorítva, mint giliszták az eső után. Most jobban látszanak, magyarázom amerikai barátaimnak. A brooklyni magyar zsidók állítják, hogy amióta az eszüket tudják, Magyarország antiszemita. Mindig azt gondoltam, hogy túloznak, és azt is, hogy teljes joggal. Amikor azután az első félévben a Columbia Egyetemen választani kellett egy New York-i kerületet, ahonnan hetente cikket szállítunk, és én a szigorúan vallásos ortodox zsidó negyedet, Boro Parkot választottam, megint csak az alatt a bizonyos lámpapózna alatt találtam magamat, csak most a másik oldal által megvilágítva. Akárhová mentem interjúért, akárkivel elegyedtem is szóba, nem akadt, aki ne úgy kezdte volna: Te zsidó vagy? Körülbelül azzal az inkább számonkérő, mint kíváncsi hanglejtéssel, ahogy a kémfilmekben szegezik az idegennek, mielőtt beeresztenék: Jelszó?! Persze, érthető, hogyha valaki olyan echte zsidó névvel, de olyan kiköpött keresztény arccal, mint az enyém, érinti meg a mezuzát az ajtójukon. A számomra bonyolult identifikációs kérdés egy ortodox zsidó számára eldöntendő. Tudni akarták, törzstag vagyok-e. Ha igennel felelek, kitárulnak az ajtók, ha nemmel, várhatóan nem lesz cikk. Ha rajtuk múlik, a külvilág nem férkőzik a közelükbe. New Yorkban pillanatok alatt megéli az ember, mit jelent kisebbségben lenni, milyen másnak lenni, a másiknak kiszolgáltatottnak. A Jobbikot nem is Brooklynba, egyenest a Bronxba kellene kitoloncolni. Az például vicces lenne.

Vicces. A pázmányos fiúról legközelebb akkor hallottam újra, amikor már neve volt a szakmában. Amerikában nagyobb sztár lenne, mert az amerikaiak odavannak az underdogsztorikért. A fiú ma fontos ember az Indexnél. Amikor időnként tollat fog, azt szabóZ név alatt teszi.

Neked ajánljuk

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Valóra vált álom

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.

Papás-mamás

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Megalázva

Kedden ért véget a PDSZ meghirdette egyhetes országos, ún. gördülő pedagógussztrájk. A záróaktus a Szolidaritás Napja volt, amelyen a közoktatás szereplői mellett a szakképzési centrumok néhány intézményéből, valamint egyházi iskolákból is demonstráltak tanárok. 

Kezek az asztal felett

Jednou budem dál, jednou budem dál, jednou budem dál, já vím… – énekelte szombaton este kicsivel nyolc előtt a Vencel téren a spontán módon, mindenféle közösségi meghirdetés nélkül összeverődött sok száz fős tömeg. A megválasztott elnökként első televíziós interjújára a nemzeti múzeumba siető Petr Pavelt üdvözölték így.

Szégyen nélkül

Miközben a hajléktalan nők körében kifejezetten gyakoriak a nőgyógyászati problémák, az állami ellátáshoz való hozzáférésük finoman szólva is nehezített. A tavaly október óta működő traumatudatos nőgyógyászati rendelőben az egyszeri ellátásokon túl tartós segítséget és sokszor lelki támaszt is nyújtanak a nehéz helyzetű nőknek.