Didchoo eat? Not, did you eat, but Jew eat? Jew. You get it?

  • Donáth Mirjam
  • 2013.11.28 10:00

Éjfélkor New Yorkban

Három nappal és 23 órával azután, hogy szabóZ megírta a Forbes gazdasági magazin első magyar számáról szóló kritikáját az Indexen, az amerikai Forbes bejelentette, megválik híres cégérétől. Hiába jelent egyet a Forbes név a leggazdagabbakat, legadakozóbbakat és más legeket listázó csilli-villi magazinnal, mégis meg kell válni tőle, ha egyszer a „legveszteségesebb Forbes-termékek” listáját megdönthetetlenül vezeti. Hízelgő, hogy a magazinlánc közép-európai tulajdonosa a magyar göndör hajúak tehetségében hisz: hogy ők fogják kitalálni, miképp lehet a haldokló magazinüzletbe életet lehelni, ha már amerikai társaik kudarcot vallottak. Hogy a Forbes sorsa elsősorban a „göndör hajúakat” érinti, arra az Index-kritika hívta fel a figyelmet. De amit szabóZ viccnek szánt, számos olvasója – és nem feltétlenül a göndör hajúak – nem vett annak. Tévedés ne essék, a tengeren túl sincs ez másként. Ha Jay Z niggerezik, nevetünk. Ha Woody Allen (mindegy, mit írok ide), nevetünk. De már a múltkori Oscar-díj-átadás vezetője is csak úgy úszta meg keresztre feszítés nélkül a viccelődést, miszerint Hollywoodban csak zsidóként lehet érvényesülni, hogy egy örök hollywoodi viccet ragozott, hollywoodiként. Családtagtól úgy-ahogy elfogadják. Zsidó-, néger- vagy buziviccek esetében – az „überpíszi” Amerikában éppúgy, mint a túlérzékeny Magyarországon – a mérleg nyelve az, aki a viccet mondja. A viccmesélő személye a végső jel a közönségnek, nevethet-e, és nevetésével bevonja a vicc tárgyát a mi kutyánk kölyke körbe, vagy épp ellenkezőleg: elutasítsa-e a viccnek szántat, mert az kirekesztő és gyűlöletet gerjeszt. Hát, ezért mesélem el ezt a történetet.

Mostanában megint érkeznek az „ijesztő” tárgycímű e-mailek amerikai barátaimtól, mint mindig, amikor a New York Times írni talál rólunk. The son of a bitch. De tudott rá haragudni Maria, a pakisztáni generális temperamentumos lánya, csoporttársam a Columbián, és jó barátnőm. Amikor reggel mogorván érkezett az órára, hóna alatt a New York Timesszal – mert a Columbia újságírósulijában nem kapsz diplomát, ha nincs a kezedben a Times –, nem volt kérdés, mi történt: cikkeztek Pakisztánról. És ha valamit megosztottunk Mariával a sötét hajú férfiak iránti lelkesedés mellett, az az alapélmény volt, hogy ha a Times ír az országunkról, akkor valami gáz van otthon. Most épp az, hogy ugyanabban a headline-ban szerepelnek a Magyarország és az antiszemitizmus szavak.

Az antiszemita érzelmek mindig megnövekednek a választások körül, amikor a választókat többnyire demagóg, érzelmi alapon mozgósítják. Hogy a nyíltan antiszemita párt megjelenésével a helyzet tovább romlott, számomra szigorúan virtuális tapasztalat. Ellentétben a 15 évvel ezelőttivel, amikor a 98-as parlamenti választások előtt a békási lakótelepen a suliból hazafelé sétálva egy villánypóznán megláttam egy választási posztert, az apámét, és a fejére sprézett Dávid-csillagot. Álltam egy ideig a pózna alatt. Csak addig, míg átgondoltam, mit kezdjek az identitással, amely puszta létem okán ellenségeket hoz rám. Mert nekem, akit a legszigorúbb „zsidótörvények” segítségével sem küldhettek volna haláltáborba, mindig megvolt a választási lehetőségem. Azt pedig, hogy zsidónak lenni választás kérdése, még Popper Péter mondta nekem egyszer, és én komolyan vettem.

A statisztikák szerint a helyzet a 2002-es választás alatt nem lett sokkal rosszabb, bár annyira megerősödött a Jobbik őse, a MIÉP, hogy Speidl Zoltán feltehette nekem belpolitikai sajtó szemináriumon a kérdést: Veszélyesnek tartanám-e, ha a párt koalícióra lépve kormányra kerülne. Már nem emlékszem, hogyan fogalmaztam meg a választ, csak a Csurkáról szóló heves disputára, amelyet a Makovecz által tervezett ablaktalan Pázmány egyetem kistermében kirobbantott. A 12-14 fős csoportból emlékeim szerint vagy négyen a „nem antiszemita lap az, csak a kínaiakat meg a cigányokat kritizálja” felkiáltással védelmezték a Magyar Fórumot. A többi, aki ott volt, hallgatott. És akkor egy kicsi, köpcös, kopasz srác szóra emelkedett. És a kicsi, köpcös, kopasz srác akkor és ott daliás lett, a bátor lovag, aki a megmentésemre sietett. De még milyen bátor. A fiú ugyanis dadogott. Nemcsak ímmel-ámmal, de úgy, hogy jó időbe tellett, amíg egyik szóról a másikra ért. A szívem is belefacsarodott, amíg ki nem jött belőle, hogy a legveszélyesebb éppenséggel a racionalizált gyűlölködés. Huszonkét éves ha lehetett, és pontosan tudta, minek hol a helye. Csurka ideológiájának például legföljebb egy fikciós színdarabban. Nem ismertem a fiút, utána sem láttam többet, mert a szemináriumot az írott sajtó szakiránnyal egyetemben leadtam.

Kovács András szociológus ismertette a múlt héten az Evangélikus Hittudományi Egyetem antiszemitizmust tárgyaló konferenciáján az adatokat: a feltehetőleg a Jobbik által felszínre hozott zsidóellenesek száma 2010-ben 28 százalékra ugrott (az 1993 és 2009 közötti stabil 10-14 százalékról). Nem Magyarország lett antiszemitább, csak az eddig latens antiszemiták bújtak elő az elitpolitika által felbátorítva, mint giliszták az eső után. Most jobban látszanak, magyarázom amerikai barátaimnak. A brooklyni magyar zsidók állítják, hogy amióta az eszüket tudják, Magyarország antiszemita. Mindig azt gondoltam, hogy túloznak, és azt is, hogy teljes joggal. Amikor azután az első félévben a Columbia Egyetemen választani kellett egy New York-i kerületet, ahonnan hetente cikket szállítunk, és én a szigorúan vallásos ortodox zsidó negyedet, Boro Parkot választottam, megint csak az alatt a bizonyos lámpapózna alatt találtam magamat, csak most a másik oldal által megvilágítva. Akárhová mentem interjúért, akárkivel elegyedtem is szóba, nem akadt, aki ne úgy kezdte volna: Te zsidó vagy? Körülbelül azzal az inkább számonkérő, mint kíváncsi hanglejtéssel, ahogy a kémfilmekben szegezik az idegennek, mielőtt beeresztenék: Jelszó?! Persze, érthető, hogyha valaki olyan echte zsidó névvel, de olyan kiköpött keresztény arccal, mint az enyém, érinti meg a mezuzát az ajtójukon. A számomra bonyolult identifikációs kérdés egy ortodox zsidó számára eldöntendő. Tudni akarták, törzstag vagyok-e. Ha igennel felelek, kitárulnak az ajtók, ha nemmel, várhatóan nem lesz cikk. Ha rajtuk múlik, a külvilág nem férkőzik a közelükbe. New Yorkban pillanatok alatt megéli az ember, mit jelent kisebbségben lenni, milyen másnak lenni, a másiknak kiszolgáltatottnak. A Jobbikot nem is Brooklynba, egyenest a Bronxba kellene kitoloncolni. Az például vicces lenne.

Vicces. A pázmányos fiúról legközelebb akkor hallottam újra, amikor már neve volt a szakmában. Amerikában nagyobb sztár lenne, mert az amerikaiak odavannak az underdogsztorikért. A fiú ma fontos ember az Indexnél. Amikor időnként tollat fog, azt szabóZ név alatt teszi.

Neked ajánljuk