Olykor kaptam (régebben gyakrabban) olyan levelet, amiben közlik, hogy tudományos érdemeim elismeréseképpen felvennének a New York-i (washingtoni, Los Angeles-i stb.) székhelyű Amerikai Tudományos Akadémiába, egy csekély összeg befizetése fejében; vagy hogy ismét megjelenik az a nagy, nemzetközi Who Is Who-kötet, amelyből (tudományos érdemeim miatt) én sem hiányozhatok, csak a nyomdaköltségekhez kellene egy csekély összeggel hozzájárulnom (de ha a bőrkötéses díszkiadásra is igényt tartok, kicsit többel). Mint hallom, sokakat megtisztelnek efféle levelekkel, még azt sem zárom ki, hogy a nevezett intézmények (és kiadványok) valóban léteznek. Aki efféle kétes és mulandó dicsőségre vágyik és telik neki erre, ám vetesse fel magát, nyomtattassa ki az életrajzát, kis öröm rohanó világunkban.
Ez, végül is, érthető. Ha az ember tagja akar lenni egy társaságnak, legyen az kerületi pingpongszakosztály, gombászszakkör vagy politikai párt, fizessen tagdíjat: hozzájárulást a szervezet fenntartási költségeihez, és térítést azokért a szolgáltatásokért, amelyekhez hozzájut.
Sokkal ritkább, ha valaki pusztán azért, mert tagja a társaságnak, pénzt is kap. Ha most leszámítjuk a pingpongszakosztály edzőjét és gondnokát, a gombászszakkör vezetőjét és a politikai párt funkcionáriusait – nem is igen fordul elő.
Kivéve az Akadémiát.
Ott nemcsak az apparátus dolgozói vagy a kutatóintézetek munkatársai kapnak – megérdemelten – fizetést, hanem az akadémikusok is, az a közel 400 tudós, akiket tudományos érdemeik alapján az Akadémia (vagyis a többi akadémikus) tagjává választ. Nem is keveset, és nem munkáért – e mellett a juttatás mellett van állásuk, gyakran nem is egy, esetleg nyugdíjuk meg mindenféle mellékes. Rajtuk (meg a kutatókon) kívül pedig ott a köztestületi tagok tömege – bárki, akinek van tudományos fokozata (PhD-je, régebben kandidátusi címe) lehet tag; ők nem kapnak persze semmit, de nem is fizetnek.
Bonyolult rendszer ez, tehát amikor „akadémiáról” beszélünk, legalább ezt a három alrendszert értjük rajta: az akadémikusokat, a kutatóintézetek dolgozóit meg a mezei köztestületi tagokat. A döntéshozás az akadémikusok (meg az apparátus, és főleg: az elnök) kezében van, a többieknek csak nagyon áttételes és így is nagyon csekély beleszólásuk van az ügyekbe.
Ha senki nem fizet azért, mert (köztestületi) tag lehet, sőt az akadémikusok szűk rétege még rendes havi apanázst is kap, honnan van pénze az Akadémiának? Hát – főleg az államtól meg pályázatokból, pénzt hozó munkákból. Nem néztem utána, de azt hiszem, hogy amióta a nemes gróf megalapította az intézményt, vagy 120 évig (1945 utánig) nem kellett az állam emlői után kapkodnia.
Rövidre fogom, mert ez csak egy első változat. Az Akadémia folytonos pénzügyi gondjain (amit például az is jól jelez, hogy eladják a nagymama ezüsteszcájgját, kezdve néhány értékes ingatlannal, holott a sarki ingatlanos is megmondhatná, hogy most éppen teljes őrültség elkótyavetyélni akár egy pesterzsébeti szuterént is, mert nincs ára), például az segíthetne, ha szép lassan („felmenő rendszerben”, vagyis nem sértve a jelenlegi akadémikusok érdekeit) kivezetnék az akadémikusi juttatásokat. Aki akadémikus akar lenni, az (remélhetőleg) nem erre a havi fixre ácsingózik. És ugyanakkor valami minimális pénzt – havi pár száz forintot – kasszíroznának a köztestületi tagoktól (akik között vannak középiskolai tanárok, de munkanélküliek és fiatal szabadúszók is). Annak fejében, hogy tájékoztatást kapnak, és bizonyos szavazásokban részt vehetnek.
Hogy ez a döntés nem születik meg, az teljesen érthető: nincs az a döntéshozó, aki saját pénzét és hatalmát megrövidítené. Másrészt az is világos, hogy pusztán ettől az Akadémia nem szakadna le az állam (szeszélyes és manipulatív) segítségéről – még ha kicsit tisztábbakká válnának is a viszonyok. Addig viszont marad a kutatóintézetek folyamatos szorongatása, a folyóirat-rendelések lemondása, az ingatlanok eladogatása, efféle. Nem látok sok reményt.
