Ámok

  • Kálmán C. György
  • 2013. november 24.

Első változat

Bajnai Gordon az ámokfutás befejezésére szólítja fel a kormányt. Mi van?

Bajnai Gordon azt találta mondani, hogy fel kellene szólítani a kormányt, hagyja abba azt az adóámokfutást.

Nem néztem utána, de a „felszólítjuk, hogy hagyja abba az ámokfutást” fordulat legalább egy évtizede masszívan jelen van a vitázó politikai felek arzenáljában, éspedig elsősorban a Fidesz oldalán. A jelenlegi kormányzó párt volt az, amely ellenzékiként minduntalan az ilyen-olyan „ámokfutások” „abbahagyására” szólította fel a kormányt, akár heti rendszerességgel.

Aminél kevés hülyébb felszólítást lehet elgondolni.

Az ámokfutó szó, mint tudjuk, „a magyar nyelvbe – az elborult agyú, dührohamában vaktában gyilkoló személy jelentésében – a német »amokläufer« tükörfordításaként került be, a németbe viszont, mint más európai nyelvekbe is, portugál közvetítéssel, a malájból”. Az ámokfutó nincs tudatában annak, amit tesz, és józan szavakkal, meggyőzéssel, szelíd érvekkel biztosan nem lehet rá hatni ámokfutó tevékenysége közben. Vadul rombol, mint valamely természeti erő, csak erőszakkal lehet megfékezni, de „felszólítani” arra, hogy „hagyja abba”, amit tesz – teljesen értelmetlen. Látott már valaki olyat, hogy a dühöngő, maga körül eszeveszetten csapkodó, gyilkos indulatú ámokfutó egy felszólításra abbahagyta volna, amit addig tett? Jaj, bocs, véletlenül ámokfutottam, már be is fejezem? Kétségkívül van valami jelzésértéke, persze, ennek a kérésnek: mi vagyunk az egyik oldalon, akik higgadtan, tárgyszerűen felszólítunk, mi finoman és halkan, de határozottan beszélünk – a másik oldalon meg ezek őrjöngenek, elment az eszük, veszélyesek – mi megtesszük, amit kulturáltan, normálisan lehet, hogy ezek erre oda sem figyelnek, az egyedül az ő felelősségük.

Most két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Bajnai egyszerűen elővette a Fidesz régi fegyverét, és megpróbálta (nem túl nagy erővel) ellenük fordítani. Ha ti (akkor) úgy, én is úgy. Démonizáljuk és eszementnek állítjuk be az ellenfelet, ha vannak is érvek, ez fog a címekbe kerülni (és tényleg ez került), a többi nem érdekes. Ahelyett, hogy másik harcmodort választanánk – a számokkal való szembesítést, a kinevettetést, a kompetencia kétségbevonását, az alternatíva megmutatását –, egyszerűen őrültnek és beszámíthatatlannak minősítjük a másikat. Lehet, hogy hatásos, de ha az ellenfél már ennyire elkoptatta, közhelyessé és nevetségessé tette ezt a fegyvert, talán nem kéne ehhez nyúlni.

A másik eset – és hallottam valamelyik rádióban Bajnai szavait (nem tudom linkelni), ezek erre is engednek következtetni –, hogy a volt miniszterelnök éppen parodisztikusan használta ezt a régi panelt; előhúzta a naftalinszagú sifonérból, hogy megmutassa: lám, ez a ti állandó szövegetek volt, alkalmazható rátok is. Hogy ez az értelmezés kevésbé jut eszünkbe, és hogy éppen ezért nem volt sikeres a szembesítés, talán abból fakad, hogy az „ámokfutás” (még?) nem vált olyan közismertté, nem égett rá úgy a Fideszre, nem idéződik fel azonnal az eredeti kontextus, mint például a „jobban teljesít” esetében. Hiába próbált Bajnai tréfálkozni. Jobb lett volna hagyni ezt a rossz szöveget, hogy ne váljon a másik oldal egyszerű tükörképévé.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.