Immár jó ideje nem fordultam kedves olvasóimhoz elvi iránymutatással, csak hagytam, hogy folyjanak az események kvázi maguktól, ahelyett, hogy ráirányítottam volna a figyelmet az egyedül helyes útra. Most, nehogy aztán baj legyen, és ráadásul én legyek az oka, a nyilvánosság elé bocsátom újabb elmélkedéseim páratlan gyümölcsét.
Megjelent egy amúgy kiválóan megírt és rokonszenves írás arról, hogy a Székelyek Nagy Menetelése mögé jó okkal és helyesen sorakozott fel a kormánnyal szemben álló erők nagy része. Írása végén a szerző – a korábbi érvek mellé – még azt hozza föl, hogy „naná, hogy derogáló a CÖF/nemzeti motorosok/gárdistamellényesek/Fidesz-szatellitszervezetek között, mellett, mögött vonulni, de ha a balközép nem tér vissza ebbe a gondolati térbe, akkor örökre Bayer Zsolt foglalja majd azt el”.
Elvi éllel megjegyezném, hogy ez egy baromság.
Nincs ugyan kialakult véleményem a Nagy Menetelés céljáról és tartalmáról, formáját tekintve idegenkedem tőle, de itt most nem is arról van szó, hogy ki mit gondol (és mennyire helyesen) az erdélyi (vagy legyünk pontosak: a romániai) magyar autonómiáról. Az a kérdés, hogy szabad-e „átengedni” bizonyos terepeket azoknak, akikkel csöppet sem értünk egyet (vagy pláne: utáljuk, „mint a kukoricagölődint") – bele kell-e szállni olyan vitákba, amelyeknek a kereteit, tárgyát, érvelési módjait nem magunk állapítjuk meg, hanem ezek – kvázi – ránk vannak kényszerítve.
Szerintem nem.
Nagy elődöm, Eörsi István, éppen ezeken a hasábokon írta 23 évvel ezelőtt a következő, örök érvényű sorokat egy vitáról: „ahhoz volt hasonlatos, amikor egy férfi meg egy nő leülnek azon vitatkozni, hogy kinek nagyobb a fasza. És a nő nekiáll bizonygatni, hogy az övé bizony jókora, ahelyett, hogy azt mondaná, én nő vagyok, és leírná az ostoba férfi számára, hogy miben áll az ő nősége.” És tovább: „nem idomulni kell azokhoz a pártokhoz, akik úgy általában keresztény értékekről értekeznek, hanem rá kell őket szorítani, hogy árulják el: milyen politikai következtetéseket vonnak le ezekből.”
De hiába volt a figyelmeztetés – az ellenzéki (baloldali, liberális) pártok azóta is rendre besétálnak ebbe a csapdába, buzgón bizonygatják magyarságukat, mélységes kereszténységüket, tősgyökerüket és rajongásukat a nemzeti gondolat iránt. Jobb esetben megússzák némi tessék-lássék nyilatkozattal, rosszabb esetben vatikáni egyezményt kötnek, vagy a kettős állampolgárság harcos támogatóivá válnak. Most például Hiller István viszonylag ügyesen kibújt a szorításból, amikor egy konferencián mindössze annyit mondott az egyik legértékesebb magyar műkincsről, hogy „a köztársaságpártiság és a polgári fejlődés nem áll szemben a Szent Korona tiszteletével, de a korona nem a hatalom forrása”. Oké. De talán a legjobb lett volna el sem menni. Ugyan mi megvitatni való van a koronán? Gaudi-Naggyal vagy L. Simon Lászlóval kellene erről vitatkozni? De továbbmegyek: kit érdekelnek az „identitásproblémák”? Látott már valaki bárkit is, aki reggelente idegesen forgolódik a tükör előtt, hogy akkor ő most magyar/tót/cigány/zsidó származású magyar-e vagy fordítva, vagy nem-e, vagy mi? Kit érdekel ez egyáltalán azokon kívül, akik politikai, hatalmi, pénzügyi előnyt akarnak ebből kovácsolni? Vajon ez is olyan „terep” volna, ahová be kell nyomulni, különben a „konzervatív”-„jobboldali” erők elfoglalják és uralmuk alá hajtják?
Dehogyis. Szép magyar szóval: le kell unatkozni. Világossá kell tenni, hogy bizonyos tárgyak nem érdekesek vagy nem a mi hatáskörünkbe tartoznak, vagy alapos megvitatást – és nem hirtelen, hamari, érzelemteli nekibuzdulást – érdemelnek. Nem igaz, hogy bárkinek engedni kell bármilyen „gondolati térbe” beráncigálnia magát. Nincs ilyen kényszer.
