Megjelent egy mulatságos kis összeállítás arról, hogy milyen idióta törvények vannak Amerika egyes államaiban – hogy például van, ahol fagyitölcsért tilos a farzsebbe tenni, vagy nem szabad egy lakásban két műpénisznél többet tartani. (Megjegyzem, volt erről hasonló és szellemesebb írás vagy húsz éve a 2000 folyóirat hasábjain, de az sajnos nincs a neten.)
Ezek az áttekintések azért jók, mert rögtön beindítják az olvasó fantáziáját – mi szükség volt rájuk? Mi lehetett az az emberi együttélést zavaró esemény, ami szükségessé tette, hogy ilyen rendelkezések szülessenek? Milyen visszaélés, károkozás, veszély lehet az, aminek megelőzése megköveteli efféle szabályok betartását? Egyszerűen szólva: a törvények (és mindenféle szintű rendeletek, rendelkezések, szabályok) azt tükrözik, hogy milyen nem kívánatos cselekedetek fordulhatnak elő egy közösségben.
Például ha a bevásárlókosarat (vagy -kocsit) tilos kivinni az üzletből, arra gondolhatunk, hogy előfordult már: egyesek beszennyezték, széttörték vagy egyenesen ellopták őket. És ezt meg kell előzni. Úgy, hogy megakadályozzuk, hogy kikerüljenek az üzlet területéről. Hasonlóképpen vissza lehet következtetni a közlekedési rendszabályokból, a rendkívül bonyolult adótörvényekből vagy a tengerészeti jogból mindazokra a lopási, csalási, károkozási (vagy csak veszedelmes) tevékenységekre, amelyek vagy jellemzően előfordulnak, vagy e regulák híján előfordulnának. A kihágások, bűnök vagy kártevések történetét nyilván meg lehetne írni az ellenük (vagy megelőzésükre) foganatosított intézkedések (jogszabályok) alapján.
Na most akkor.
Éppen pár napja egy kedves kollégám, oktató az egyetemen, kétségbeesett felhívással fordult egy közösségi oldalon ismerőseihez, hogy egy diákja bajban van. Elment egy konferenciára egy másik városba, és a vasúti jegyet diákkedvezménnyel vette meg; volna pályázati pénz, amiből megtérítenék a szakmai út költségeit, de ahhoz az kellene, hogy teljes árú jegyet produkáljon. Kérte tehát, hogy aki abban az időben X és Y város között vonattal utazott, és még nem dobta ki a jegyét, adja oda a diáknak, hogy a pénzéhez juthasson.
Van tehát egy ilyen szabály – vajon miféle csalásnak, lopásnak, tisztességtelen viselkedésnek akarja elejét venni? Hogyan lehet úgy kijátszani a rendszert, hogy olcsóbban veszem meg a jegyet, és ezt az olcsóbb árat kérem el a pályázati pénz kezelőjétől? Látszik, hogy nem vagyok elég dörzsölt, mert egyszerűen nem látom át azokat a fantasztikus lenyúlási lehetőségeket, amelyeket ennek a szabálynak a hiánya felkínálna.
Közben megképződik lelki szemeim előtt – és bizonyára a kedves olvasó is már elképzelte – a BMW-kulcsot csörgető, kigyúrt, kopasz asztrofizikus-hallgató vagy vízügyi mérnök PhD-hallgató képe, vagy az agyonszolizott, fehér port szippantgató általános nyelvész szakos vagy kisállattenyésztő doktori iskolás lányok koszorúja – félévente elmennek egy-egy konferenciára, 5438 forintot kaszálnak a vonatúton, nem csoda, hogy van miből finanszírozniuk ezt a nagy életet. Persze, hogy a különféle egyetemi és miniszteriális támogató rendszerek szigorúan rajta tartják a szemüket a beste ingyenélőkön, lecsapnak rájuk, ha manipulálni, simliskedni akarnak, a teremburáját. A szabályokat – amelyek kibúvót nem ismernek, kemények, még a dokumentumokat is dokumentummal igazoltatják – nem véletlenül hozták meg: az olyan elvetemült csaló fajzat ellen, mint a konferenciázó diák. Ezektől minden kitelik.
Képzelem, az amerikai olvasók mit összeröhöghetnek az idióta magyar szabályokról szóló összeállításon.
