Egy blogger tollhegyére tűzte, hogy korábbi bejegyzésemben utaltam a Kozmosz egyik számára – ezzel, ironizál a szerző, a „demokratikusak földjén” nem vagyok egyedül, itt most a Kozmosz a menő, még Vadai Ágnes is Kozmosz-koncertre megy; szeretik a Kozmoszt „a fiatalos(nak látszani akaró) forradalmárok”.
Na jó.
Én rozoga vénember vagyok, mit szépítsük, de forradalmárnak nem nevezném magam, és igazán nem ambicionálom, hogy fiatalosnak látsszak. Pontosabban: eléggé hidegen hagy. De miért kellene a zenei (vagy bármilyen) ízlésemet ahhoz igazítanom, hogy egyes véleménymondók szerint az életkorom mit írna elő? Aki már nem hamvasan ifjú, az szeresse a Vámosizárayt vagy, oké, a Hobót meg a Neotont? Bocs, egyiket se bírtam soha elviselni, a Kozmosz meg szerintem rohadt jó, és ezen kívül is nagyon sok olyan zenét szeretek, amit nálam jóval fiatalabb emberek hoznak létre (szip-szip, lassan már csak ilyenek vannak).
Az életkor és a (zenei) ízlés efféle összekapcsolása pont olyan baromság, mint a Szárszó után (más oldalról) felhangzó nemzedéki okoskodások. Ugyan már. Nem a Szárszón részt vevő személyek életkorával van (volt) a baj, nem kell az alapján besorolni az embereket, hogy történetesen mikor születtek. Friss, izgalmas és felforgató gondolatok várhatók idősebb emberektől is, ahogyan fiatalok zenéje vonzhat olyanokat is, akik történetesen öregebbek a zene létrehozóinál.
Az ilyen leegyszerűsítő, sablonos, előítéletes gondolkodás: menthetetlenül öreges.
