Egy kedves ismerősöm mulatságos és szomorú életképet közölt a Facebookon: szomszédairól szólt, akik folyton veszekszenek, és közben árad tőlük a nagyon ócska zene, mindig ugyanaz a pár szám. A nő lompos, elhanyagolt, egész nap otthon ül; a férfi nyiszlett, leharcolt, rosszul fizetett munkás. Egyetlen tevékenységük (szórakozásuk?), hogy marják egymást, és közben üvölt mindig ugyanaz a pár mulatós dal – tomboló szerelemről, nyárról, tengerről, csókról és álmodozásról.
Rettenetes, elkeserítő és vicces.
Az elmúlt évtizedekben sok nagyszerű magyar író tárta fel ezt a mélyvilágot – nem, a „feltárta” nem is jó szó, inkább azt mondanám: fel-felvillantották, kisebb-nagyobb ízelítőt adtak a reménytelenség, kulturálatlanság, sivárság, szomorúság magyar valóságából. Elég Tar Sándorra, Parti Nagy Lajosra, újabban Borbély Szilárdra vagy Biró Krisztára gondolni, meg még számtalan nagyszerű novellistára. Valamennyi más, és mégis valamennyi olyan ismerős: kietlen, elkeserítő világ, amelyen azért jót nevetünk is olykor – rossz lelkiismerettel, és talán inkább a ráismerés öröme miatt. A legtöbbször a szegény emberekkel, az anyagi javaktól megfosztottakkal, a műveltség és az előremenetel esélyét is elveszítettekkel fonódnak össze ezek a képek: kavarog bennünk a szánalom és a düh, a kétségbeesés és a megvetés, az idegenkedés és a félelem.
Tudatosítsuk, hogy hasonló érzések kerítenek hatalmukba akkor is, amikor ilyesfajta kép jön velünk szembe az interneten:
| ||
Nemcsak az a baj, hogy a „konzervatív” „jobboldal” médiájának „zászlóshajója” előáll ezzel az ízléstelen, a kuruc.infót idéző, idiotikus beharangozóval – kell a kattintás, és aztán a nyomtatott szám utáni bevétel. (Két vélemény a sajtókampányról itt meg itt.) – Béla, hogy lejárja a reggeli szalonnás rántottát és a sört, sortot ránt, és elballag a kioszkba, mit írnak ezekről a buzikról, megint valami amcsi ügy, ezek akarják korlátozni a normális emberek szabadságát, vazze? A HV megírja az igazságot, jóravaló magyar gyerekek, a tököm tele van a torrelanciával, még ebéd előtt pár sör, közben átfutom. – Hanem az a baj, hogy ugyanaz a képlet, mint a tengeres-csókos tuc-tuc-rock aláfestésével civakodó panellakók esetében: mélységes kulturálatlanság, kilátástalan butaság, a gyűlölködés mint a szórakozás netovábbja.
Hogy csak a megalázottak és megszomorítottak világa volna ez? Á, dehogy. A középosztály, amely (még) megengedheti magának, hogy egy hetilapot (olykor) megvegyen, vagy van internetkapcsolata, betol egy (talán valamivel jobb) zenét a megfelelő lejátszóba, és őrjöng egy jót azon, amit a képébe tolnak. Semmit nem ért abból, ami körülötte és vele történik, a felszabadult buzizás (libsizés, zsidózás, románozás, bármi) karbantartja a lelki háztartást, ennyi elég is. Elfelejtjük az élet értelmetlenségét, az üres napokat és estéket, a művelődés, a tudás és a szépség esélytelenségét, az emberi kapcsolatok hiányát.
Van ok az elkeseredésre.
