Mivel – számító, aljas és lusta ember lévén – legfőbb célom a t. olvasók (valljuk be, igen alacsony) ízlésének kiszolgálása, szívesen alámegyek a legalpáribb igényeknek is. Ilyen például országunk választott vezetőinek kiröhögése.
Nem titkolom, jelentős népszerűséget remélek pusztán attól a ténytől, hogy ezennel közzéteszem a már nyilván sokak előtt ismert képet, amelyet a miniszterelnök pár napja osztott meg egy közösségi portálon; ezen ő maga és egy hajdani testépítő, később filmszínész, még később kaliforniai kormányzó pózol.
| ||
Már ezzel nyilván örömet szerzek kedves olvasóimnak, hiszen karneváli időket élünk – a hatalom kinevetése, leleplezése, az uralmi viszonyok kigúnyolása legtöbbünk legjobb szórakozása (ilyenkor látszik, milyen közel is vagyunk, és egyre közelebb, a régen magunk mögött hagyottnak képzelt feudalizmushoz). Ehhez a karneváli kultúrához tartozik a gonosz hahota a test elváltozásai vagy kiálló részei, deformitásai (nagy pocak, elálló fül, méretes toka) fölött. Itt kiélhetjük magunkat: felfigyelhetünk az öltözködési kultúra hiányosságaira (mindig a gúny forrása, ha tehetős és nagy hatalmú emberekről van szó) – a földesúr nyakkendő nélkül, kilógó ingben és harmonikázó nadrágban, mintha csak a pórnéphez tartozna, kinevetjük.
Igen ám, de célom az ember esztétikai nevelése is, ezért szeretném, ha olvasóim felülemelkednének a puszta gúnykacajon, és odafigyelnének a finomságokra is. A központi alakokról fordítsuk a figyelmünket egy-két apró részletre.
Sokak életében eljön az a kínos pillanat, amikor mondjuk ólomkristály vázát kapnak ajándékba. Szomorú percek ezek, valamennyien szeretnénk gyorsan túllenni rajta, és elfelejteni a kellemetlen epizódot. Csakhogy ottmarad a váza, amivel valamit kezdeni kell. Vannak olyanok – ismerjük be, élnek közöttünk efféle emberek is –, akik felteszik a polcra, vitrinbe, kandallópárkányra, dohányzóasztalra. Sajnálatos, de hát társadalmunk fejlődése még nem áll azon a fokon, hogy az esztétikai ellátórendszer minden ilyen problémát kezelni tudjon.
| ||
Mármost a képhez háttérül szolgáló lakás tulajdonosa, ez nem titok, Andy Vajna kaszinótulajdonos és filmfőtótumfaktum. Nyilván ő is kapott életében számtalan ilyen-olyan ajándéktárgyat. Nem gondoltuk volna, hogy neki is hasonló gondjai vannak, s noha bizonyára rendelkezik megfelelő sufnival, pincével, ruhásszekrénnyel vagy fészerrel, képes a kandallóra helyezni aranyozott cifra tálat és (bizonyára fodrászversenyen nyert) bronzplakettet, túlméretezett, diófa páccal antikolt NDK állóórát.
Nos, igen – valamennyien teli vagyunk mindenféle gyanús minőségű tárgyakkal, némelyik a szívünkhöz is nőtt ezért vagy azért, de hát, mielőtt vendégek jönnek, jól eldugjuk őket a ládafiába (vagy a fent felsorolt helyek egyikébe-másikába), aztán ha magasra hág a hangulat, esetleg egy-egy édesbús történet elmesélése közben elővehetjük őket. De inkább nem. Ám az, hogy hagyjuk, hogy becses vendégeink éppen előttük fényképezkedjenek – kifejezett udvariatlanság.
Ahogyan az sem elegáns, hogy ha már beruházunk egy-egy értékesebb műtárgyba, például egy Kovács Margit-kerámiába, azt a földön, az ajtó mellett tartsuk. Legföljebb ha esernyőtartó vagy köpőcsésze, akkor. A szobor arra való, hogy lássuk, esetleg körbe is járjuk – szemmagasságban (vagy jól látható helyen) kell lennie, és úgy, hogy legalább oldalról (jó esetben: körbe is) meg lehessen nézni. Ehhez képest...
| ||
Nem tudunk másra gondolni, mint hogy a vendégsereg éppen költözés közben lepte meg a kiváló vendéglátót. Aki éppen a kandallóra pakolta a kidobandó ócskaságokat, a kerámiaszobor meg a szállítómunkásra vár. Csakis ez magyarázhatja azt is, hogy a takarítónőnek annyi ideje sem volt, hogy megigazítsa a szőnyeget.
| ||
Mert persze mindannyiunkkal előfordul, hogy szőnyegvásárláskor nem figyelünk eléggé oda a méretekre, és valahol kilóg, ráfut a küszöbre, vagy be kell szuszakolni a szekrény alá. De ezt a felkunkorítós megoldást biztosan nem választanánk, ez a Vajna-rezidencián is csak valamiféle ideiglenes, véletlen állapot lehet.
Tanulság nincs – talán csak annyi, hogy most már nyilvánvalóvá válhat számukra, miért ódzkodik még mindig bölcs politikai vezetésünk intézkedni az ízlésrendőrség felállításától. Holott rádióműsorban, honlapokon, szólásokban, a közbeszédben és szerte a nem hivatalos nyilvánosságban régóta és sokan sürgetik.
Mert először, másodszor és sokadjára is: őket találná meg. Vége-hossza nem volna az eljárásoknak.
