Válogatás

  • Kálmán C. György
  • 2015. március 6.

Első változat

Nem fogja kitalálni, hogy ki válogatta saját kezével (fülével) a Margit-szigeti zenélő szökőkút hanganyagát. (De igen, ki fogja.)

Olyan ország ez, ahol mindenki mindenhez ért. Vagy inkább: mindegy, hogy ki mihez ért vagy nem ért. Pozíciók, megbízatások, munkák (de pláne: fizetések és juttatások) semmiféle kapcsolatban nem állnak szakértelemmel, hozzáértéssel, képzettséggel, érzékkel, ízléssel.

Ezt régen tudjuk, az elmúlt napokból csak említsük a XIII. kerület polgármesterének rendkívül tehetséges rokonságáról szóló híreket, vagy a nagy tudású és remekül érvelő kanadai vezető diplomata nyilvános szereplését. De olykor meglepő helyeken kerülnek a szemünk elé újabb és újabb esetek.

false

Most például az Index készített interjút Szalay-Bobrovniczky Alexandrával, aki Tarlós főpolgármester helyettese, és érdekes adalékkal szolgál Budapest első emberének sokoldalúságáról. Mint megtudjuk, Tarlós maga válogatta ki azokat a zeneszámokat, amelyek a Margit-szigeti szökőkútból szólnak – aztán helyettese ebbe kicsit beleszólt, mert úgy találta, hogy „túltengett a Rolling Stones és Simon and Garfunkel”.

Boncolgassuk ezt egy kicsit.

Mert amilyen abszurd, hogy a legnagyobb város vezetője irodája magányában kagylózza a jobb-rosszabb muzsikákat, és saját kedve szerint dönt arról, mi is szóljon a szökőkútból – ugyanolyan abszurd, hogy helyettesét kérje föl egy (szükségképpen) némileg más ízlés képviseletére a válogatásban. (Ennél már csak az volna abszurdabb, ha külön fizetésért alkalmazna zenebogarászókat a városháza.) Bármilyen mulatságos mindez, és bármennyire rosszabb egyik lehetséges megoldás, mint a másik, a gyökerük közös: az a meggyőződés, hogy a főpolgármesternek a hivatalával együtt ízlést (hozzáértést, szakértelmet) is adott a Mindenható, amit legfeljebb egy majdnem ugyanolyan magas funkciójú valaki korrigálhat némileg. (Akinek hatalmas előnye, hogy ismeri Árpádot.)

Tarlós ízléséről, khm, megoszolhatnak a vélemények, elég talán csak az Új Színház ügyére gondolnunk, ahol is Tarlós maga vállalta, hogy ő volt az, aki személyesen döntött: egy értékelhetetlen pályázati szöveg alapján a náciknak játszotta át a színházat. De amúgy is őszintén kíváncsi volnék, hogy a kultúra vagy a művészet mely területén volna alkalmas a főpolgármester iránymutatással szolgálni.

Ízlése persze mindenkinek van, ilyen vagy olyan, jó vagy rossz – Tarlósnak is. Sose hallottam a Margit-szigeti szökőkutat (nincs is ilyen vágyam), lehet, hogy jó zene szól belőle. A gondom az, hogy valaki – Tarlós – természetesnek tekinti, hogy a város szívében, az egyik legszebb helyen álló építményből éppen az ő kedvencei szóljanak, és nem sajnálja az időt arra, hogy maga szedje össze ezeket. Aki nagyon jóindulatú, azt is mondhatja: lám, nem átall ilyen apróságokkal saját maga foglalkozni – áldozatkész, nagy munkabírású, a részletekkel is odaadóan törődő ember. Én nem tartozom közéjük.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.