Olyan ország ez, ahol mindenki mindenhez ért. Vagy inkább: mindegy, hogy ki mihez ért vagy nem ért. Pozíciók, megbízatások, munkák (de pláne: fizetések és juttatások) semmiféle kapcsolatban nem állnak szakértelemmel, hozzáértéssel, képzettséggel, érzékkel, ízléssel.
Ezt régen tudjuk, az elmúlt napokból csak említsük a XIII. kerület polgármesterének rendkívül tehetséges rokonságáról szóló híreket, vagy a nagy tudású és remekül érvelő kanadai vezető diplomata nyilvános szereplését. De olykor meglepő helyeken kerülnek a szemünk elé újabb és újabb esetek.
| ||
Most például az Index készített interjút Szalay-Bobrovniczky Alexandrával, aki Tarlós főpolgármester helyettese, és érdekes adalékkal szolgál Budapest első emberének sokoldalúságáról. Mint megtudjuk, Tarlós maga válogatta ki azokat a zeneszámokat, amelyek a Margit-szigeti szökőkútból szólnak – aztán helyettese ebbe kicsit beleszólt, mert úgy találta, hogy „túltengett a Rolling Stones és Simon and Garfunkel”.
Boncolgassuk ezt egy kicsit.
Mert amilyen abszurd, hogy a legnagyobb város vezetője irodája magányában kagylózza a jobb-rosszabb muzsikákat, és saját kedve szerint dönt arról, mi is szóljon a szökőkútból – ugyanolyan abszurd, hogy helyettesét kérje föl egy (szükségképpen) némileg más ízlés képviseletére a válogatásban. (Ennél már csak az volna abszurdabb, ha külön fizetésért alkalmazna zenebogarászókat a városháza.) Bármilyen mulatságos mindez, és bármennyire rosszabb egyik lehetséges megoldás, mint a másik, a gyökerük közös: az a meggyőződés, hogy a főpolgármesternek a hivatalával együtt ízlést (hozzáértést, szakértelmet) is adott a Mindenható, amit legfeljebb egy majdnem ugyanolyan magas funkciójú valaki korrigálhat némileg. (Akinek hatalmas előnye, hogy ismeri Árpádot.)
Tarlós ízléséről, khm, megoszolhatnak a vélemények, elég talán csak az Új Színház ügyére gondolnunk, ahol is Tarlós maga vállalta, hogy ő volt az, aki személyesen döntött: egy értékelhetetlen pályázati szöveg alapján a náciknak játszotta át a színházat. De amúgy is őszintén kíváncsi volnék, hogy a kultúra vagy a művészet mely területén volna alkalmas a főpolgármester iránymutatással szolgálni.
Ízlése persze mindenkinek van, ilyen vagy olyan, jó vagy rossz – Tarlósnak is. Sose hallottam a Margit-szigeti szökőkutat (nincs is ilyen vágyam), lehet, hogy jó zene szól belőle. A gondom az, hogy valaki – Tarlós – természetesnek tekinti, hogy a város szívében, az egyik legszebb helyen álló építményből éppen az ő kedvencei szóljanak, és nem sajnálja az időt arra, hogy maga szedje össze ezeket. Aki nagyon jóindulatú, azt is mondhatja: lám, nem átall ilyen apróságokkal saját maga foglalkozni – áldozatkész, nagy munkabírású, a részletekkel is odaadóan törődő ember. Én nem tartozom közéjük.
