Kertész Imrét magas kitüntetésben részesíti a kormány. Schmidt Mária pedig Kertészről írt a minap „nagyívű” tanulmányt. Vita kezdődik, de én ebből kimaradnék.
A Fidesz sajátos kommunikációjáról sokat írtak már, de a nyelvéről, nyelvhasználatáról, annak mindenféle szintjeiről még nem. Pedig volna mit. Néhány példa.
Előkerült egy régi, 2007-es Orbán-beszéd, aminek a „Keletre” vonatkozó fejtegetései homlokegyenest ellenkezőek azzal, mint amit manapság hallunk. És akkor az jobb volt?
Van a jó király mítosza, és van a teljhatalmú, mindenható uralkodóé; a közös bennük az, hogy a felelősséget a vezető megússza. És ha valakinek teljhatalma van, akkor senki más sem felelős.
A tanúvallomásoknak – ezt minden valamirevaló történész régóta tudja – nem szabad kritikátlanul hinnünk. Lehetőleg számításba kell vennünk minden más ismeretet, amihez csak hozzáférünk. Ha ezt nem tesszük – vajon miért nem?
Szakály Sándor ismét nyilatkozott. Szerinte a „diszkriminatív törvényektől” függetlenül élet- és vagyonbiztonság jellemezte a német megszállásig a magyar zsidók életét.
Az olimpikonok és az állam díjazottjai magas egyetemi állásokat kaphatnának – de egyáltalán kell-e ilyesmit törvénnyel szabályozni? Szükség van-e efféle minőségbiztosításra?