Újabb vitából (eszmecseréből, szóváltásból, intellektuális összecsapásból – ki tudja, mi lesz belőle) maradok ki.
Kertész Imréről van szó.
| ||
Megdobják egy állami kitüntetéssel, nyilván el is fogadja. Mindig, minden állami kitüntetés kicsit gyanús, ez pedig különösen az, a regnáló kormány miatt még inkább; ha fontos, érdekes, kiváló embert tüntetnek ki, az különösen nehézzé teszi a megszólalást, az ember legszívesebben hallgat. Mindenki intézze el magában, biztosan van okuk a kitüntetőknek is, a kitüntetettnek is. Ki lát a lélek mélységeibe, ugye. A hányinger szabályai nem univerzálisak.
Alapvetően két oka van annak, hogy miért nem szeretnék állást foglalni a Kertész kitüntetése körüli vitában. Az egyik a vitát (minden bizonnyal) kavaró, a másik a vita tárgya.
Schmidt Mária véleménye, amit Kertészről alkot, (ismét) két okból nem méltó a figyelemre. Egyrészt mert a főigazgató személyében is, intézményesen is szorosan illeszkedik a jelenlegi kormány alfelébe, a megfelelő anyagok és szagok abszorbeálása a legmagasabb hatékonysággal zajlik. (És joggal feltételezhetjük, hogy a folyamat kétirányú: mintha olykor a főigazgató szavát hallanánk a kormány megfelelő szájából.) Ugyan, miért hinnénk, hogy „független gondolkodó” eszmefuttatását olvasnánk, ha akár az idei búzatermésről vagy az aranyhalak ívási szokásairól írna? Bármi, amit Schmidt ír vagy mond, fontos jelzés a kormány gondolkodásáról, terveiről, ideológiájáról – egyúttal pedig befolyásolja is mindezt. Az, aki ilyen szoros viszonyban van a Fidesz-vezetéssel, Kerényistül, MMA-stul, Szabadság téri szobrostul, aligha várhatja el, hogy gyanakvás nélkül fogadjuk akár ízlésítéleteit, akár kulturális tárgyakban tett bármiféle megállapítását. Esküszöm, ha holnap azt közölné, hogy kedveli Beethovent, komolyan felülvizsgálnám zenei vonzalmaimat.
Másrészt az irodalom sem olyasmi, amihez mindenki ért. Távol áll tőlem minden arisztokratizmus, szeretném, ha minél többen olvasnának szépirodalmat, értelmeznék, akár nyilvánosan megvitatnák – és semmilyen (akár szeszélyes, bizarr) interpretációt nem zárnék ki eleve. De azt azért fenntartanám, hogy van valamiféle szaktudás, amit azok birtokolnak, akik elég sokat gyakorolták és átgondolták az értelmezést, van rálátásuk az érvelés és igazolás módozataira. Ez csak egy első változat, nem fejtegetem tovább – mindenesetre nem hiszem, hogy a mégoly kiváló történészek volnának a legalkalmasabbak arra, hogy irodalmi kérdésekben állást foglaljanak. (És akkor is ezt mondanám, ha Karsai László, Romsics Ignác vagy Ungváry Krisztián tenné ezt.) Például azért, mert hajlamosak úgy felfogni az irodalmi szöveget, mint ami bizonyos tételeket mond ki, ilyen vagy olyan történelemszemléletet testesít meg, vagy (pláne) ezt vagy azt a „tényt” igazolja. Ilyenkor azért értelmetlen a vita, mert az állítás ellenkezője sem igaz. Tehát Schmidt a történész pulpitusáról (vagy a történettudomány sáncai mögül) csak olyan olvasó, mint bárki más, cseppet sem megbízhatóbb bármi, amit mond, semmivel nem „hozzáértőbb”, mint bármelyikünk. Nem is szólva arról, hogy az irodalom kérdéseiben, khm, kevésbé tájékozottak milyen aggály nélkül és sajátos felfogásban használják például a „kánon” kifejezést, vagy mennyire lazán kezelik a recepció bonyolult kérdéseit.
Ami a vita tárgyát – tehát a másik okot – illeti, ami miatt fölöslegesnek tartom a vitát: maga Kertész. Félreértés ne essék: Kertész nagy író. Pont. Semmi de, semmi viszont. Csakhogy Kertész író – nem politikus, történész, ideológus, és nem is orákulum, akinek minden szava megkérdőjelezhetetlen volna. Ráadásul vívódó, töprengő, játékos és ironikus író, aki soha nem mondja vagy sugallja, hogy ő mondja meg a tutit, és persze egymásnak ellentmondó dolgokat is mond. Író, az ég szerelmére, irodalmi szövegeket ír (akkor is, ha esszét). Olykor provokatív, vad (de alapvetően igaz) dolgokat mond, túlélezi, paradox megfogalmazásokat használ. Elemzésre, megfontolásra tartanak igényt a szövegei, és nem arra, hogy egy-egy tételt kiragadjanak belőlük, és aranyigazságként lobogtassák. Munkásságának központi tárgya, a holokauszt, folytonos újrafogalmazásra, állandó átírásra és új tisztázásokra kényszeríti; pontosan az ennek az életműnek a lényege, hogy nemigen lehet lezárni, befejezni, összefoglalni mindezt; mindig újra fel kell venni a fonalat, és esetleg egészen mást, másként írni róla, mint korábban.
Vegyük ehhez hozzá a személyes vonatkozásokat. Egyrészt olykor hülyeségeket beszél, mint mindenki, még a legnagyobb írók is olykor. Élőszóban (interjúkban) is, de még írásban is. Nincs, ismétlem: nincs, aki ezt ne tenné, még a legnagyobbak között sem (ahová Kertész tartozik). A feladat: értelmezni, kontextusba helyezni, megmagyarázni ezt – nem pedig kipécézni és trivializálni. Másrészt nehezen birkózik meg a – valóban paradox – szereppel, amit a sors rárótt: ez ellen lázad, régóta, de legalább a Nobel-díj óta. Azzal válni híressé, elismertté, közszeretetnek örvendővé, ami az emberiség legszörnyűbb bűntette volt? A legborzalmasabb aljasság révén válni naggyá? Nem részletezem – a szerepek sok alkotónak sokszor válnak rendkívül terhessé, sokan és sokféleképpen lázadnak ellenük, Kertész is nemegyszer ingerülten és meghökkentő szavakkal kelt ki a sajátja ellen. Ez megint olyasvalami, ami alapos átgondolást és megértést kíván, nem aktuálpolitikai huzakodást.
Nem, ebbe így nem szabad belemenni. Méricskélni, hogy Schmidtnek mennyire van (nincs) „igaza”, hogy Kertésznek melyik mondata mennyire „igaz”. A francba, kapja meg azt a kitüntetést, de minden mást tessék abbahagyni az életmű körül.
