„A kilakoltatásnál is segítettünk”

Nosztalgikus relikviának tűnik, de komoly érzelmi hiányt pótol a gyerekek életében az egykori úttörővasút, amelyen többen dolgoznak manapság, mint az ötvenes-hatvanas években. Az HBO gyártásában készült és mától a mozikban is látható Reményvasút sokakat érintő szociális problémákról fest érzékeny, de komor képet. A rendezőt kérdeztük.

Magyar Narancs: Miért éppen a gyerekvasút?

Trencsényi Klára: Eredetileg nem a gyerekvasútról, hanem a kiskamasz korosztályról akartam filmet forgatni. A gyerekvasútra véletlenül akadtam rá egy erdei séta közben, amikor megtaláltam a mesés virágvölgyi állomást, ahol 12-14 éves lányok teljes sminkben, kifestett körmökkel és hetvenes évekbeli egyenruhában menesztették el a vonatokat, miközben néha Facebookoztak az okostelefonjukon. Mint kiderült, a gyerekvasút nemhogy nem szűnt meg a rendszerváltással, de ma dolgoznak rajta a legtöbben: körülbelül ötszáz gyerek teljesít rajta szolgálatot. Innentől kezdve pedig kíváncsi lettem, mit kapnak a gyerekek a vasúttól, milyen hiányt pótol számukra ez a közösség.

A gyerekvasút jól reprezentálja a mai magyar társadalmat, hiszen van ott olyan gyerek, akinek az iskolában van gondja, van, aki lakhatási nehézséggel küzd, és olyan is, akinek éppen váltak a szülei. Ők a gyerekvasúton találják meg azt a nyugalmat, azt az odafigyelést, amiben otthon hiányt szenvednek. A film két családról mesél, és az ő történetükkel azokról a szociális problémákról tudtam beszélni, amikről eredetileg is szerettem volna. A dráma mindkét családnál lassan bontakozott ki, az ikrekről, Viktorról és Kármenről senki sem tudta a vasútnál, hogy milyen nehéz helyzetben vannak, azt pedig ők sem tudták, hogy kilakoltatás előtt állnak. A balatoni srácról pedig kiderült, hogy a szülei Németországba mentek dolgozni, így Gergő a pályaválasztás előtt egyedül maradt a gondolataival.

MN: Az úttörővasút múltjához, ideológiájához hogyan viszonyulnak a gyerekek?

TK: Ők már egy teljesen másik világban élnek. Én még voltam úttörő és kisdobos, és amikor először megláttam, ahogy ezek a gyerekek menetelnek, arra gondoltam, vajon tudják, hogy mit csinálnak? És persze tudják, mert tanulnak a vasút történetéről, és folyton szembesítik őket a múlttal, a nosztalgianapokon például, amikor a 70-80 éves vasutasok jönnek vissza szolgálni, vagy a családnapokon, amikor együtt szolgálhatnak a szülőkkel, ha a szülők is gyerekvasutasok voltak. Az elbeszélések miatt ez a múlt pozitív múlt lesz bennük, a filmben viszont fontos volt, hogy kiegyensúlyozottan beszéljünk erről a társadalom nagy része számára kibeszéletlen múltról: ne tüntessük fel nosztalgikus színben, de viccet se csináljunk belőle.

MN: Dokumentumfilmesként mi a felelősséged az olyan szituációkban, amikor a kamerátok előtt lakoltatják ki a családot, vagy a háromgyerekes anyuka arról beszél, hogy néha ételre sincs pénze? Hogyan tudtok ilyenkor segíteni?

TK: Nekem az a filozófiám, hogy pénzt nem adok a szereplőimnek, de maximálisan mellettük állok. Fontosnak tartom, hogy aki odaadja a lelkét egy dokumentumfilmhez, az ne csak az én lelkemet kapja cserébe, hanem olyasmit is, amit utána tud használni, legyen az ruha, vagy a gyerekek beiskoláztatásában nyújtott segítség. Én nem tudnék nekik annyi pénzt adni, amennyi változtatna a helyzetükön, ezért is szerveztünk múlt héten egy jótékonysági vetítést a szereplők javára. Viktoréknak segítettünk a kilakoltatásnál is, ami egy héttel korábban lett volna. Bementünk az önkormányzathoz, hogy haladékot kérjünk, és a hivatalban azzal fogadtak, hogy jó, hogy jöttünk, mert a kilakoltatás után rögtön elviszik a gyerekeket állami gondozásba. Először ledöbbentünk, majd leraktuk a kamerát, és elkezdtünk kérvényeket írni, és segíteni az anyukának, aki imádja a gyermekeit, de nem olyan életfázisban van, hogy logikusan és hatékonyan tudna intézkedni az érdekükben. Sok szakmabeli mondta erre, hogy elcsesztem a filmet, mert milyen jó sztori lett volna, ha a gyerekeket elviszik állami gondozásba. Én ezt a határt viszont nem tudtam és nem is akartam átlépni, mert az az elvem, hogy nem hagyom, hogy valami visszafordíthatatlan dolog történjen a szereplőimmel.

MN: Hogyan lehet eljuttatni a dokumentumfilmeket a nézőkhöz manapság, amikor alig néz valaki dokumentumfilmeket? A Reményvasúthoz is többen fenntartásokkal közelítettek a téma miatt, aki viszont látta, a hatása alá került.

TK: Fesztiválokon jól teljesített a film, megnyertük például Európa egyik legrangosabb dokumentumfilmes díját, az Arany Galambot Lipcsében. Magyar moziba viszont nagyon merész vállalkozás dokumentumfilmet vinni, mert 100-200 nézőt szoktak ott csinálni. Én szeretném, ha minél többen megnéznék moziban ezt a filmet, mert HBO-ja nincs annyi embernek, amennyinek látnia kéne. Elfogadom, hogy az embereknek annyi problémájuk van, hogy a máséra már nem kíváncsiak, de én hiszek benne, hogy ha Nyugat-Európában sokszor több nézőt vonzanak a dokumentumfilmek, mint a játékfilmek, akkor Magyarországon is le lehet gyűrni a dokumentumfilmekkel szembeni távolságtartást. És itt már rég nem a pénzről beszélünk, mert a vidéki vetítések mind ráfizetésesek, hanem arról, hogy felhívjuk az emberek figyelmét ezekre a problémákra.