Biztos ismerik önök is Dés László és Bereményi Géza dalát, az a címe, hogy Aki úgy tudott bejönni, Udvaros Dorottya énekli. Figyeljenek: Amint bejött az ajtón / Valami rossz lakásba / Egy mozdulatra láttam / Hogy aki épp most itt az ajtón belép, / Más, mint a többi sok. Pálfi György még nem volt sehol, vagy épp a téren focizott a többi gimistával, amikor ezt írták: mégis róla szól.
| ||
Az a mozdulat, amivel feltépte a magyar filmgyártás kapuját, de mondjunk nyugodtan filmművészetet, szóval az a mozdulat örökre megmarad az értő közönség – vagy éppenséggel a filmszakma – emlékezetében (nemzetközi díjai bizonyítják, hogy ráadásul nem is csak tisztán a hazai pályáról beszélünk). Épp tucat esztendeje esett ez a már jó ideje szokatlannak mondható, teljességgel váratlan eset. 2002-ben, amikor bemutatták a Hukkle! című filmet. Egy addig jószerivel ismeretlen gyerek, egy 28 éves tacskó munkáját. S megállt a levegő, ilyet régen pipáltunk. Voltak persze, akik rögtön tudtak valami magyarázatot, volt „legendás Simó-osztály”, pedig amit láttunk, nem igényelt különösebb magyarázatot. A Hukkle! friss volt és üde, s úgy szólalt meg egy addig sohasem hallott nyelven, hogy mindenki azonnal értette.
A mozi nagyszerű dolog, fehér inges merész férfiak rabolják el vörös hajú nők szívét, s a huszadik percben mindig összenéz a fiú a lánnyal, az ötvenedikben végre elcsattan az a csók is, közben helikopterek köröznek a felhőkarcolók fölött, s végül győz az igazság vagy a gyengébb, de a Hukkle! még csak nem is Budapesten játszódott, hanem Ozorán, ahol tán addig csak Illyés Gyula egyik verse. A Hukkle! egy öregember csuklására hangszerelt mozgóképes költői próza volt: egy nagy tehetség belépője, szűk tizenkét évvel ezelőtt.
S e tizenkét év alatt Pálfi György – minden gesztusában ezt a tehetséget mutatván – elköltötte alkotói ifjúságát. Csinált egy elismert kortárs író ugyancsak gyanúsan lírai prózájából még egy sikeres nagyjátékfilmet: a Taxidermia nyelvek játéka. Parti Nagy Lajos talált az utcán egy nyelvet, hazavitte, szétszedte, összerakta, ráült és kiköltött belőle valamit, vicceset és szelídet. Pálfi, mint egy vén tolmács, ezt a költeményt első hallásra lefordította a film nyelvére, bizonyítván tehetsége mellett beérő szakmai tudását, mindközönségesen profi voltát. Csakhogy a filmváltozat nem szelíd, hanem vad lett! Majd pár évre rá azt is megmutatta, hogy helyén van a szíve, s elhitette a nézővel, hogy egy igazi filmművész akkor is gazdag, ha éppen nincsen egy vasa sem; ez volt a Final Cut – Hölgyeim és uraim.
S míg forgott a filmje, Pálfi György egyszer csak 40 éves lett. Egy férfi alkalmasint a negyvenet átlépve válik igazán férfivá. Tehát mi most egy felnőtt Pálfi Györgyöt köszöntünk. Aki – nyilván ettől mélyen meghatódván – új filmjében, a Szabadesésben a fejünkre hajítja a hetedik emeletről Molnár Piroskát. Nem is egyszer!
Hölgyeim és Uraim, Pálfi Györgyöt sohasem fogják kiismerni!
