Magyar Narancs: Az általános vélekedés szerint komédiázni jóval nehezebb, mint drámázni.
Ulrich Thomsen: A dráma gyerekjáték a komédiához képest. Mondok egy példát: merengve bámulom a messzeséget az ablakomból, komor arccal fixírozom a horizontot, alant hullámokat ver a tenger, és felhangzik valahol egy hegedű. A közönség képben van, tudja, dráma van, nagy dráma, ez a pasas elvesztette a feleségét meg a gyerekét is, persze hogy nem maradt más szegénynek, mint a horizont fixírozása. Ez aztán eltarthat percekig is. A komédia sokkal gyorsabb és ezért jóval neccesebb dolog. Amit e műfajban el lehet követni, abban számomra Peter Sellers a csúcs. A Lány a levesemben egyszerűen zseniális.
| ||
MN: Peter Sellers szinte bárkit képes volt utánozni. És ön?
UT: Ebben én nem vagyok jó. Az egyedüli ilyen képességem a De Niro-arc; Robert De Niro arckifejezésében jó vagyok. Sellers mellett vannak más kedvenceim, Ricky Gervais például. A mozifilmjei felejthetők, de amit A hivatal című sorozatban David Brentként művelt, az felejthetetlen. A Futottak még is príma sorozat volt. Vagy ott a Waczak Szálló John Cleese-zel. Annyiszor láttam, hogy kívülről fújom az összes poént.
MN: A stand-upot kipróbálná?
UT: Ha egy reality show-ban ezt kapnám feladatul, nem félnék kipróbálni, de stand-up karrierterveim azért nincsenek. Színészként bármit szívesen kipróbálok, nem félek semmitől. Nem színészként azért más a helyzet, az ejtőernyőzést és a bungee jumpingot, azt hiszem, nem nekem találták ki, de színészként minden jöhet. Ami a komikusi munkát illeti, ott minden az időzítésen múlik. Óraműpontossággal kell csinálni, máskülönben csak valami kínos dolog jön ki belőle. De ami még ennél is nehezebb volt a Kisvárosi gyilkosokban, az a tájszólás elsajátítása. A külföldi füleknek alighanem teljesen közömbös, de a filmben erős tájszólással beszélünk.
MN: Aki tájszólással beszél Dániában, tartania kell attól, hogy lenézik?
UT: Tudja, hogy van ez; minden tájszóláshoz kapcsolódnak bizonyos előítéletek, ezek jól ismertek az adott országon belül. Nyilván Magyarországon is így van. A filmben jyllandi tájszólással beszélünk, Jylland Dánia azon része, amely Németországgal határos. A Dániában honos sztereotípia szerint a jyllandiak meglehetősen naiv emberek. És igen, vannak, akik bizonyára lenézik őket, akadnak olyanok, akik szerint a jyllandiak hülyék.
| ||
MN: A németekkel szemben is őriznek ilyen sztereotípiákat?
UT: Csak a szokásosakat. A németekkel szemben mindig is lesznek sztereotípiák. Még mindig nyögik azt a két háborút, amelyeket őt kezdtek.
MN: Szász János filmjében, A nagy füzetben náci tisztet játszott. A náciknál nincs is nagyobb klisé a filmekben.
UT: Jó, de ez a pali azért enyhén szólva is összetettebb figura volt, mint a filmes átlagnáci. Mert nemcsak náci, de meleg és pedofil. És fél a háborútól. Ideális esetben a figura nem csak egy egyenruha, több annál. Az egyenruha szinte magától eljátssza a nácit, ami az egyenruha mögött van, ahhoz kell a színész.
MN: Egyszer azt nyilatkozta, hogy szimpla gonoszokat nem szokott elvállalni – hacsak nem valami irdatlan nagy összeget ajánlanak. Volt, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott?
UT: Akkora összeget még sosem ajánlottak. Vagyis hát, ott volt az a film, várjon, mi is volt a címe? A Hitman. A számítógépes játék filmváltozata. Ott tényleg akkora pénzzel kínáltak meg. A menedzserem biztatott, hogy fogadd el, nem fogod megbánni. Semmi dolgom nem volt éppen akkor, elvállaltam. Nézze, annyi mindenképp a film javára írható, hogy jól nézett ki. És Timothy Olyphant volt a főszereplő.
| ||
MN: Nemcsak színészként, de hobbifestőként is közismert. Leghíresebb képe Mads Mikkelsent ábrázolja, a művet kollégája 50. születésnapjára készítette. Mi volt a legnehezebb Mikkelsen megfestésében?
UT: Könnyű munka volt, néhány órámba telt csupán. Persze lehet, hogy egy kicsit még dolgoznom kellett volna a részleteken. A végtelenségig el lehet pepecselni a nüanszokon. Az sem hátrány, ha a kép hasonlít az alanyra. De nem Mads Mikkelsen az egyetlen, akit az 50. születésnapjára megörvendeztettem a portréjával. Egy másik barátomat is megfestettem a fél évszázados fennállása alkalmából. Volt, aki a 40.-re kapott tőlem festményt. Apámat a 70. születésnapján örökítettem meg. A Kisvárosi gyilkosok rendezőjét, Ole Bornedalt is megfestettem. Neki is születésnapja volt, de már nem emlékszem, kerek volt-e az évforduló. Nem forgolódok festők között, nem veszek részt a képzőművészeti világban, nekem ez tényleg nem más, mint puszta élvezet.
MN: És ön mit kapott Mikkelsentől az 50. születésnapjára?
UT: Semmit. Kettőnk közül én vagyok a jó fiú, ő meg a rossz. Csak magára tud gondolni. Mentségére legyen mondva, hogy meg sem ünnepeltem a születésnapomat, épp Londonban forgattam egy Johnny Depp-filmet, a Mortdecait. A feleségem és a két gyerekem meglátogattak, étterembe mentünk. Ennyi volt.
| ||
MN: A Mortdecait porig alázták a kritikusok. A dán ítészek a Kisvárosi gyilkosokkal sem voltak kíméletesek.
UT: Kritikusok… Vicces egy embercsoport. Mi a baj azzal, ha egy mozi csak szórakoztatni akar? Nem kell minden filmnek nagy társadalmi kérdéseket feszegetnie. Ott van például a Twister. Miről szól? Hurrikánokról. Másfél óra hurrikánokkal. Miért kell ebbe belekötni? A kritikusok egy része elvetélt filmes. Ismerek pár ilyet. És vannak a személyeskedők, akik kipécézik maguknak ezt vagy azt a rendezőt, ahelyett, hogy a tartalommal foglalkoznának. Volt idő, egyszer régen, amikor a kritikus szava még számított, amikor az emberek még olvastak újságot. Ma, a közösségi média korában mindenkinek megvan mindenről a véleménye, és mindenkinek megvan a maga kis nyilvánossága is. A kritikusok ma már nem annyira számítanak.
MN: Azért van olyan kritikus, akiben megbízik?
UT: Vannak kritikusok, akik értenek a dolgukhoz. Ilyen volt Roger Ebert, az amerikai filmkritikus. Okos fickó volt. Ami a Kisvárosi gyilkosokat illeti, valóban nem sok jó kritikát kapott itt, Dániában, viszont rengetegen megnézték. Ha, teszem azt, 500 ezren megnéznek egy filmet, mit számít az a 2–3 ezer, aki a kritikák miatt távol marad? Produceri szempontból nem oszt, nem szoroz. És mit számít az, ha a film a kutyát sem érdekli, de a kritikusoknak néhány ezer embert sikerül meggyőzniük, hogy nézzék meg? Úgyszintén nem sokat. A filmnek így is, úgy is lőttek. Amit most elmondtam, azt Dániára értem, hogy máshol hogy van, azt nem tudom. Talán Amerikában a kritikus szava többet számít. A színházi kritika más, az talán még ma is ki tud nyírni egy előadást. De ami a filmeket illeti, a haverok ajánlása sokkal többet nyom a latban, mint bármilyen profi kritika.
MN: Volt, hogy visszaszólt nyilvánosan egy-egy lehúzó kritika írójának?
UT: Sosem írtam válaszcikket, ha erre gondol, de amit magának is elmondtam, azt közöltem egy-két kritikussal is, amivel persze sikerült megsértenem őket. Az emberek túlnyomó többsége, és ezt nem elítélően mondom, a reklámokból tájékozódik, és nagy ívben tesz a nagybetűs filmművészetre. Őket a termék érdekli. Ilyen a biznisz.
MN: A filmes bizniszben a sztárság fokmérője, hogy kinek mekkora lakókocsija van a forgatáson. A lakókocsik méretét tekintve ön mikor ért a csúcsra?
UT: A legnagyobb lakókocsim akkor volt, amikor Tom Tykwer filmjében, A bűn árfolyamában játszottam. Én voltam a rosszfiú, Clive Owen a jó. A hálószoba mellett rendes nappalija is volt. Mármint a lakókocsinak. Lehet, hogy csak valami tévedésnek köszönhettem a luxust. A Hitman forgatásán is igen méretes és lakájos trailerem volt. Amúgy Amerikában sem minden a méretről szól, amikor a Banshee című sorozatot forgattam, egy teljesen átlagos lakókocsi volt a szállásom.
| ||
MN: A dán film nagyágyúi, Lars von Trier és Nicolas Winding Refn rendszeresen beszólogatnak egymásnak a sajtóban. Ön kinek az oldalán áll a titánok háborújában?
UT: Nem is tudtam, hogy háború van. Háború van?
MN: Hol az egyik üzen a másiknak, hol a másik.
UT: Attól még, hogy a sajtóban ilyesmiket olvas, az még nem jelenti, hogy igaz is. De most, hogy mondja, mintha valóban olvastam volna, hogy Nicolas mondott valamit. Lehet, hogy csak viccelt, ki tudja. Én Lars és Nicolas filmjeit egyaránt nagyon bírom. Mindketten érdekes rendezők.
MN: Ön is kipróbálta magát rendezőként, hamarosan a második filmjébe kezd. Ami, mint hírlik, kolbászokról és a rasszizmus természetéről fog szólni. Hogy jönnek a kolbászok a rasszizmushoz?
UT: Egy amerikai kisvárosban találkozik a kettő. Fekete komédia lesz. Semmi sem amerikaibb, mint a német kolbász – ez a mélységes irónia fogja áthatni a filmet. Tegyük ezt a kisvárost újra naggyá – mondja a film főgonosza. Gondolom, tudja, honnan a szlogen. Szóval, a rosszfiú egy csakis fehérek lakta várost akar, ahol nincs egy szem külföldi sem. Na, de mit kezd egy ilyen fickó a német kolbásszal? És egy olyan emberrel, aki a kolbászt használná békéltető eszköznek? Donald Trump és Ted Cruz gondolatvilága köszön vissza a történetben. Igazi, poros amerikai, kisvárosi történet lesz, Sam Shepard stílusában. Lesz benne minden: sok kolbász, egy kis szerelem, barátság.
MN: Személyesen is ismeri a poros, amerikai kisvárosok lakóit?
UT: A Banshee-t Észak-Karolinában forgattuk. Volt alkalmam találkozni velük. Nagyon kedves, nagyon szívélyes emberek, csak épp nem szeretik a feketéket vagy a muszlimokat, noha még sosem találkoztak egyetlen muszlimmal sem.
| ||
MN: Magyarország igazi kolbásznagyhatalom. Ön többször is forgatott nálunk, volt alkalma megismerni a kolbászkultúránkat?
UT: Nemrég forgatási helyszínek után kutattam Los Angelesben, rendesen kiautóztam a városból, és tudja, mit látok az út szélén? Kis házikó, mellette benzinkút és egy tábla: „40-féle magyar kolbász”. Érik az embert néha ilyen meglepetések. Egyébként már évek óta vegán vagyok.
