Magyar Narancs: A WireLess mind technikájában, mind alapötletét tekintve különös, mondhatni bizarr film. Mi volt előbb: a téma, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban áll a világban, és a másikból táplálkozik, vagy a dróttechnika ötlete? A mondanivaló inspirálta a formát vagy fordítva?
Pataki Szandra: Egymást alakították. Az első ötletkor az egész még csak két figurából állt, akik kapcsolatban vannak egymással, és tetteik hatással vannak a másikra. Gondolkodtunk fonalban, gumiszalagban és drótban is, azért esett végül a drótra a választás, mert ez az anyag adja vissza leginkább azt a hideg és nyomasztó világot, amit elképzeltem. Richard Stainthorp drótszobrai erősen inspiráltak, remélem, egyszer lesz alkalmam élőben is látni őket. A drót nem foszlik, kemény, hideg és fényes. Ezen tulajdonságai és az ehhez tartozó asszociációk alakították ki a világot. És persze fontos volt a drót alkalmas volta a finom mozgatásra. Ha fonalból készült volna, egy sokkal puhább és szerethetőbb világ hangulatát keltette volna, ami pedig már egy teljesen más film. A megtalált drótanyag pedig tovább inspirálta a filmet, így lett kiterjesztve egy globálisabb szintre a történet. Az alapmondanivaló kezdetektől megvolt, hogy kölcsönösen függünk egymástól, és hatással vagyunk egymásra. Egyedül a végkimenetel volt az, ami a film készítése során alakult ki. Annyit tudtam csak, hogy nem lesz happy end. Úgy éreztem, ha a végén minden megoldódik, akkor a történet elveszti a súlyát, és kevésbé lesz hatással a nézőre.
MN: A filmednek az a szomorú alaptézise, hogy minden, amit elérünk, magunknak összeszedünk, azt a másiktól vesszük el. Az egyik drótfigura úgy nő, hogy a másik testéből vesz el. Honnét ez a sötét világkép? Miért ne gyarapodhatnánk úgy, hogy nem mástól veszünk el, hanem a világ és saját magunk végtelenségéből táplálkozunk?
PSZ: Én örülnék a legjobban, ha a világ végtelenségéből mindenkinek elegendő jutna, azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy semmi sem örök, ahogy ez a drótvilág sem volt az. Természetesnek vesszük, hogy folyik a tiszta víz a csapból, ahogy azt is, hogyha este lefekszünk, holnap új nap virrad, hogy az esélyeink és a holnapjaink végtelenek. És ebbe magamat is erősen belesorolom, mert én is így veszem, hiszen ebben élek. De dolgozom a hozzáállásomon. A WireLess ilyen szinten engem is tanít. Azt, hogy a drótfigura a másiktól vesz el azért, hogy ő nagyobbra nőjön, párhuzamba lehetne állítani olyan alapvető helyzettel is, mint a szülői gondoskodás. A gyerek is elveszi azt, amire neki szüksége van, annyi különbséggel, hogy normális esetben a szülő önként és szívesen ad magából, hogy a gyereke minél erősebb és önállóbb legyen. Ugyanezt tesszük egymással akár egy párkapcsolatban vagy a munkahelyünkön, csak a legtöbb esetben törekszünk a kölcsönösségre, a viszonzásra. De mind a három esetben könnyen előfordulhat, hogy a kapzsiság és a birtoklási vágy kerekedik felül, és mindent magunknak akarunk, nem számít, mi az ára.
MN: Filmedet a stop-motion műfajba sorolják, mit jelent ez?
PSZ: Képkockánként rögzítjük az animációt. A bábokat beállítjuk, mellé a kamerát is, készítünk egy fotót, azután elmozdítjuk picit a bábot, ellőjük a következő fotót, aztán megint mozdítunk a bábon és így tovább. Ettől lesz kicsit darabosabb, mégis életszerűbb a mozgás. Körülbelül 4 ezer képet vettünk fel így, amiket fel is használtunk, és ebben nincsenek benne az újra felvett vagy kivágott jelenetek, illetve a mozgáspróbák.
MN: A digitális technika segítette vagy nehezítette a film létrejöttét?
PSZ: Szerencsére nem egyedül voltam a stábban, így sok hozzáértő emberrel elég hamar túljutottunk a technikai buktatókon. Persze Murphy-törvény, hogy forgatás közben lesz áramszünet, vagy az egyetemről kölcsönzött eszközöket pont egy nagyobb jelenet közepén kell visszaszolgáltatnunk, hogy mások is tudják használni, de ilyenek vannak. Összesen heten animáltunk a forgatáson, plusz az operatőrünk sokkal előrébb gondolkodott azon, mit hogyan lehetne majd később utómunkában megoldani, így nagyon szépen, ütemezetten tudtunk haladni, röpke két hónap alatt meg is volt az összes felvétel. A bábokat zöld háttér előtt vettük fel kockáról kockára, és digitális utómunkával raktuk össze a körülöttük lévő világot.
MN: A Budapesti Metropolitan Egyetem animáció alapszakán tanultál. Mennyire képez művészeket az egyetem, illetve mennyire mesterembereket?
PSZ: Szerintem kimondott művészképzés nem létezik, mivel sosem lehet tudni, a diákok közül éppen kit milyen szinten fog inspirálni az adott kifejezési forma, akár animációt, akár festészetet vagy tervezőgrafikát tanul. Amíg mi, kis művészpalánták keressük önmagunkat, addig olyan eszközökkel fejezzük ki az érzéseinket és a gondolatainkat, amilyeneket „találunk”. Aztán bekerülünk a híres-neves művészeti egyetemekre, ahol első körben technikai sokszínűséget kapunk. Animáció szakon mindent kipróbálhattunk, a bábot, a 2D és 3D digitális programokat, klasszikus rajzanimációt még átvilágítós asztalokon. És nemcsak animációs szinten, hanem minden órán foglalkoztunk karakter- és háttértervezéssel, animáltunk, vágtunk és hanggal is foglalkoztunk. A három év alatt jórészt sikerül mindenkinek megtalálnia a maga útját, eldönteni, hogy figurát szeret tervezni, az animálás megy neki jobban, vagy esetleg jó érzéke van a rendezéshez vagy a vágáshoz, és ez nagyon felszabadító érzés. Sokkal konkrétabb jövőképet lehet utána építeni. S a technikai alapfelkészültség mellett egyfajta filmes mentalitást is kapunk. Azzal, hogy lediplomáztam, jó alappal kerültem ki a munkaerőpiacra, és itt kezdődik szerintem az igazi tanulás, mert innentől kezdve a tapasztalatainkból meríthetünk. Együtt lehetünk másféle emberekkel, másféle mentalitással, hozzáállással, olyan éles helyzetekbe kerülhetünk a munka kapcsán, amilyeneket az iskola falain belül nem tudunk megtapasztalni. Az animáció határozottan gyakorlati szakma, amit csak akkor lehet megtanulni, ha csinálod. Most magam is óraadóként a METU animáció szakán tanítok egy 2D vektoros szoftvert a diákoknak, ahol figurát kell tervezniük, és megadott mozgásokat animálniuk. Ahogy egyre többet beszéltem a szoftverről, és mutogattam példákat, hogy milyen formában használják fel a stúdiók, mindig hangsúlyoztam, hogy beszélhetek róla sokat, elmondhatom nagyon lassan és szájbarágósan, de csak akkor fog megmaradni, ha kipróbálják és csinálják.
A WireLess c. film kritikája Visszhang rovatunkban olvasható.
