Film

Négy család osztozik egyetlen lakás szobáin, közösen használják a fürdőszobát és a konyhát egy cári időkben épült szentpétervári lakóházban: a szituáció igencsak ismerős lehet azoknak, akik Bulgakov, esetleg a néha infernális humorú Ilf-Petrov-duó művein nőttek fel. Csakhogy a film nem a húszas években, hanem most játszódik! Ha eddig nem tudtuk volna: a szocializmus bukása nyomán a társbérletek lakói szépen megkapták örökbe nevetséges szobáikat, afféle kárpótlás gyanánt, ha már egyszer oly sok időt töltöttek el minden idők egyik legértelmetlenebb rendszerében.

Mifelénk vagy harminc év késéssel, a kilencvenes évek közepén mutatkozott be és keltett botrányt a bécsi akcionizmus Hermann Nitsch hentesmunkái révén. Az irányzat másik kulcsfigurája, Otto Mühl ekkor börtönben ült, "művészi kiteljesedését" a bíróság fiatalkorúak szexuális zaklatásaként és gyermekek veszélyeztetéseként értelmezte.

Egyik ember szemete a másik ember kincse - tartja a mondás, és mintha csak a kairói zaballinok ihlették volna e szólást. Kairó szegényei ők, szemétgyűjtésből élő, dolgos nincstelenek, akik a város peremén tengődnek tisztes szegénységben, és abból a szemétből élnek, amit a 18 milliós nagyváros nap mint nap megtermel.

Tán mert a legtöbbünk már a villanykapcsoló titokteljes rejtélyét is megemésztetlenül illeszti napi gyakorlatába, bizony az űrhajózásra (s a tudomány megannyi más kortárs diadalára) jobbára csupán kampányszerűen tudunk rácsodálkozni. Túl a szuperhatalmak hajdani versenyfutásán, legutóbb az űrturizmus újdonat intézménye kínált ilyen lehetőséget: a 20 millió dollárért elérhető "végső álom", a kitenyésztett kozmonauták mellett immár hétköznapi civil milliárdosok számára is megszerezhető élmény alighanem nagyobb publicitást kapott, mint a szovjet-orosz és amerikai űrprogramok utolsó két évtizede együttvéve.

Mióta övék a hatalom, a vallási fanatikusok buzgón védelmezik az iráni társadalmat a bujaság halvány gondolatától is; az erkölcsös életmódot elősegítő eszközök tárháza az ejnye-bejnyétől a botozáson át a (nők) megkövezéséig terjed. Iránban vétkezni tehát minimum kockázatos vállalkozás, de van egy kiskapu, ami sokak életét megkönnyíti, miközben még ellentmondásosabbá teszi a külső szemlélő számára amúgy is nehezen felfogható jogrendet.

A már-már kényszeres idézőjel-használatban utazó és az ironikus távolságtartást alapvető normaként felfogó nyugati tömegkulturális közbeszédben jó ideje föl sem merülhet, hogy a könnyűzene valahol mégiscsak a személyes szabadsággal ápol bensőséges viszonyt - Patti Smith lánglelkű leszármazottai a popszámok felszabadító vagy épp szubverzív erejéről ma legföljebb a kabarészínpadokon hadarhatnak lelkesen. Havana Marking brit rendező az Afghan Idol harmadik, 2007-es évadját végigkövető filmjét látva hálásak lehetünk e máskülönben kevéssé elbűvölő kényelmességért. A felszabadulás óta folyamatosan - ám még ma sem tudni, pontosan mivé - formálódó új afgán világ történetében jelentéktelen pontnak tetszhet egy televíziós dalverseny, de csak addig, amíg nem vesszük figyelembe, hogy a különböző etnikai csoportokhoz tartozó, férfi és női énekeseket is mozgató, közönségszavazásra épülő műsort ütött-kopott tévéjén olykor akár tízmillió néző is követte, akiket korábban éveken át hatóságilag tiltottak el a szimpla zenehallgatástól is.

1954-ben egy kelet-németországi raktárból a varsói gettóról forgatott négy filmtekercsnyi nyersanyag került elő. A birodalmi propagandaminisztérium filmkészítői a dobozokra mindössze annyit írtak: Das Ghetto. A hang nélküli képkockákon éhező, a mindennapi betevőt a szemétből guberáló csont és bőr emberek, zsúfolt utcák láthatók, ahol az emberek közönyösen haladnak el a szanaszét heverő (többnyire gyerek) holttestek mellett. Udvarokon gyűlő hulladékhegyek, mániákusan föl-alá járkáló koldusnő kezében egy pólyással, eldugott lyukakban haldokló emberi roncsok, a húsbolt kirakatát bámuló kolduskölykök, a boltba belépő, róluk tudomást sem vevő jól öltözött hölgy - és a békeidők gondtalanságát idéző belső felvételek egy étteremről, ahol elégedett gettólakók olvasgatnak és szürcsölik kávéjukat, családi lakoma, színházi előadás, napfürdőzés egy elkerített telken. (Varsóban csaknem félmillió embert zsúfoltak össze egy háromméteres fallal elkerített, 307 hektáros városrészben.)

Az 1947-es szétválásig India és Pakisztán egy ország voltak. A 3323 km hosszú határ mentén Wagah-nál van az egyetlen átjárási lehetőség (checkpoint). Az átlagpolgár soha vagy csak ritkán lépheti át ezt a határt - tudatja Supriyo Sen és Najaf Bilgrami indiai és pakisztáni rendezők német filmjének végén a felirat, de arról nem kapunk semmiféle tájékoztatást, hogy anno felkereste ezt a nevezetes helyet maga Michael Palin is, miként arról A Himalája Michael Palinnel című műsorában oly híven be is számol. Nyilvánvalóan látogatása még a helyieknek sem jelentett történelmi sorsfordítót.

Ez a legjobb: kézenfekvő téma, amit még nem dolgozott fel senki (vagy nem úgy, vagy nem igazán). Kézenfekvő-e ötvenes leszbikus nőkkel arról beszélgetni, milyen volt a szocializmusban szexuálisan (is) kilógni a sorból? Igen. Kézenfekvő volt-e az ötlet a nyolcvanas évek végén a Magyar Hirdető ügyfélszolgálatán? Nem. A "dokumentumfilm készítéséhez keresünk ötven feletti leszbikus nőket, akik elmondanák történetüket" - ilyen szövegű hirdetést akkoriban nem lehetett megjelentetni magyar lapokban. Miért? Mert "ilyen törvénybe ütköző dolgokat nem enged a vezetőség". Milyen dolgokat? "Hát ilyen szexuálisan és morálisan..." satöbbi, satöbbi - és itt még szó sincs kockakövekről és tojásokról.

Van a Golanon egy Kiáltó-hegynek nevezett magaslat, ami onnan kapta a nevét, hogy a hatnapos háború után ez volt a fő kommunikációs eszköz az izraeli-szír határ két oldalára került családtagok között. A mobil és az internet elterjedése óta inkább csak a közel-keleti "katasztrófaturistáknak" szolgáló látványosság.

A fesztivál nagy hatású nyitófilmjének (A szeméthegyen túl) alkotója nem ma kezdte a pályát, operatőrként vagy segédoperatőrként számos dokumentum- és játékfilmet jegyez. Olyan neves filmesekkel volt alkalma együtt dolgozni, mint Miroslav Ondrícek, Tami Reiker, Edet Belzberg vagy Albert Maysles...

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválként határozza meg önmagát, de a hetedik évébe lépő rendezvény programja azt mutatja, hogy a lehető legtágasabban értelmezi az emberi jogot. És erre alapos indoka van: a jog szabályozó szerepét a társadalomban, mindenfajta emberi közösségben aligha lehet túlbecsülni. A jogállam értelmét és értékét semmi sem bizonyítja szemléletesebben, mint a hiánya. A súlyos justizmordok, de akár az igazságszolgáltatás kisebb anomáliái is a társadalom működési zavarára utalnak, és a dokumentumfilmnél még nem találtak fel jobb műfajt arra, hogy konkrét emberi sorsokon, helyzeteken keresztül, átélhető formában szembesüljünk közös gondjainkkal.

A neves németországi török alkotó filmje szigorúan a Fradi-kolbász receptje (mindent bele!) szerint építkezik: van benne, mi szem-szájnak ingere, főként klisék, kisember, kis felemelkedés, kis bukás, kis szerelem, nagy szakítás, kis halál, mesébe illő szerencse és kifordítható happy end, meg persze a központi jófej-nyilvántartásba való felvételhez kötelező Udo Kier. Ettől függetlenül egész jópofa kis vígjáték.

Arisztokratikus brit beszédmodor, németalföldi festők képeire illő arc, pedigrés családnév, 28 esztendő és egy Golden Globe-jelölés. Sir Peter Hall rendező és Maria Ewing operaénekes lánya most a Tolvajok városában viszi a főszerepet. A Vicky Cristina Barcelona, a Frost/Nixon vagy A tökéletes trükk sztárjával a Berlinalén beszéltünk.