Magyar Narancs: Milyennek láttad Ben Afflecket a rendezői székben?
Rebecca Hall: Nem színészként jár az agya, keresi, üldözi a pillanat igazságát. Nagyon sármos és karizmatikus figura, ami szintén nem utolsó dolog. Időnként azért beleszaladok rendhagyó rendezői döntésekbe. Christopher Nolan A tökéletes trükkben például a nagyjelenetet forgatta le velem először, amikor könyörgök a férjemnek, hogy mondja meg, szeret-e engem. Megjelentem a díszletben, bemutatkoztunk: "Szia, Christian (Bale - a szerk.), Rebecca vagyok". Azelőtt sosem találkoztam vele, és máris belecsaptunk. Na, az elég félelmetes volt.
MN: Ifjú angol színésznőként nem vagy megilletődve, amikor Hollywoodban dolgozol?
RH: Megilletődöttségről szó sincs, a mi házunk tele volt sztárokkal.
MN: Édesapád alapította a Royal Shakespeare Companyt. Mennyire volt magától értetődő, hogy színész leszel?
RH: Amikor nyolcévesen szinte véletlenül bekerültem az apám rendezte The Camomile Lawn (1992) című tévésorozatba, és az első forgatási nap után apu megkérdezte, vajon ezt szeretném-e csinálni, ha nagy leszek, magától értetődő volt, hogy igen.
MN: S apád bólintott, well.
RH: Nem örült neki. Legkevésbé azt bírta, hogy az utolsó tanévben leléptem a Cambridge-i Egyetemről. ' ugyanis ott szerzett diplomát. Már az előző két évet is színjátszással töltöttem, és alig tanultam, úgyhogy nem volt túl sok értelme maradni.
MN: Könnyebben nyílnak az ajtók a neved miatt?
RH: Ellenkezőleg. Mindenki azt hiszi, hogy csak a családom miatt boldogulok a pályán. Amikor először játszottam a West Enden, tudtam, hogy ha elcseszem, akkor nekem annyi. Leírnak, elintéznek mint protekcióst, és soha nem kapok újabb megbízást. Eléggé félelmetes volt ennek tudatában színpadra lépni. (Végül díjat kapott alakításáért a Warrenné mesterségében - K. L.) A brit filmvilág nem fenékig tejfel. Nehezen jön össze a pénz egy-egy produkcióra. Egy brit színésznőnek valóságos csoda, ha végre elkészül egy filmje. Még a magassarkút is leveszem, csak hogy testmagasságban passzoljak a filmbéli partnerhez.
MN: Volt lázadó korszakod?
RH: Még szép! Rájöttem, hogy az én hátteremmel milyen uncsi és kiszámítható, ha a színészi hivatást választom. Úgy gondoltam, minden más foglalkozás nemesebb az előadó-művészetnél. "Én majd igazi művész leszek!" Festő. Baromság! Azóta észhez tértem.
MN: És mi a helyzet a szépséggel?
RH: Manapság már a mulandóságon is filózgatok. Apám idén tölti be a nyolcvanat!
MN: A filmekben mégiscsak megkövetelik, hogy mutatós légy.
RH: Vágytam is rá, hogy a forgatások után megajándékozzanak a filmbéli ruhatárammal, mert mind tele volt jobbnál jobb darabokkal. De sosem történt meg. Legutóbbi filmem, a Please Give készítői azonban mindent elkövettek, hogy egyik ruhám se álljon jól. Mindegyik vagy túl hosszú, vagy túl kicsi, vagy túl nagy volt rám, így olybá tűnt, nem érzem magam jól a bőrömben, és ilyen göncök mögé bújok el az emberek elől. Erre a ruhatárra már nem vágytam, ám a forgatás végeztével hiánytalanul megkaptam az egészet.
MN: Amikor a Vicky Cristina Barcelonával díjakra jelöltek, végigcsináltad a hollywoodi díjátadó gálák szezonját?
RH: Egy színdarabbal turnéztam New Yorkban, Szingapúrban, Új-Zélandon, majd Németországban, Madridban és Londonban. A szállodai ágyamban, pizsamában, pizzát majszolva néztem a tévében, ahogy Johnny Depp felolvassa a nevemet a jelöltek között a Golden Globe-gálán.
MN: Vonz a nagy hollywoodi karrier lehetősége?
RH: Nehezen találni arrafelé igazi szerepeket. Az ajánlatok többsége barátnőfigura, akinek nincs több dolga, mint ott feszíteni a főhős oldalán. A színpadon viszont el vagyunk látva Shakespeare-rel meg Csehovval. Ritka az amerikai filmekben az olyan nő, aki az életében csak szokványos dolgokon megy keresztül, ám ezt mégis hallatlan finomsággal ábrázolja a rendező. Manapság ilyen filmeket készíteni merészségnek számít. Rangon alulinak találom, hogy Hollywoodban nyomuljak. De ha kínálnak egy jó szerepet, azonnal indulok. Amúgy is a két bőröndömből élek, amik persze egyre csak rongálódnak a légitársaságok karmai közt, de elfér bennük minden, amire szükségem van.
