A hetedik

  • .
  • 2010. október 28.

Film

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválként határozza meg önmagát, de a hetedik évébe lépő rendezvény programja azt mutatja, hogy a lehető legtágasabban értelmezi az emberi jogot. És erre alapos indoka van: a jog szabályozó szerepét a társadalomban, mindenfajta emberi közösségben aligha lehet túlbecsülni. A jogállam értelmét és értékét semmi sem bizonyítja szemléletesebben, mint a hiánya. A súlyos justizmordok, de akár az igazságszolgáltatás kisebb anomáliái is a társadalom működési zavarára utalnak, és a dokumentumfilmnél még nem találtak fel jobb műfajt arra, hogy konkrét emberi sorsokon, helyzeteken keresztül, átélhető formában szembesüljünk közös gondjainkkal.

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválként határozza meg önmagát, de a hetedik évébe lépő rendezvény programja azt mutatja, hogy a lehető legtágasabban értelmezi az emberi jogot. És erre alapos indoka van: a jog szabályozó szerepét a társadalomban, mindenfajta emberi közösségben aligha lehet túlbecsülni. A jogállam értelmét és értékét semmi sem bizonyítja szemléletesebben, mint a hiánya. A súlyos justizmordok, de akár az igazságszolgáltatás kisebb anomáliái is a társadalom működési zavarára utalnak, és a dokumentumfilmnél még nem találtak fel jobb műfajt arra, hogy konkrét emberi sorsokon, helyzeteken keresztül, átélhető formában szembesüljünk közös gondjainkkal.

Az idei Verziónak nincs tematikus vezetőszála, "csak" nagyon jó filmjei. Közülük három olyat ajánlok most a figyelmükbe, amelyek a szó szoros értelmében vett emberjogi témákkal foglalkoznak. Mi vár azokra az emberekre, akikre nem terjed ki a törvény előtti egyenlőség, akiket nem véd, hanem sújt a jogalkalmazás, akiknek az igazságszolgáltatás nem igazságot, hanem kizárólag büntetést szolgáltat? Kínában, Mexikóban és Magyarországon.

A TASZ dokumentumfilmje (Jogtalanul) nem művészi megformáltságával ér el gyomorszorító hatást, hanem tények és jelenségek bemutatásával, amelyek itt, nálunk abszurdak és elképzelhetetlenek, a hold túlsó oldalán viszont a mindennapi élet részei. A hold túlsó oldala ez esetben a messszi-messzi, egzotikus Borsod megyében van. Az expedíciós hadtest (Juhász Péter, Békés Bence és Takács István Gábor a kamerával) immár heti rendszerességgel viszi el a jogállam jó hírét az "zd környéki falvakba és magyar-magyar tolmácsként közvetít a helyi hatóság és a roma lakosság között.

A mexikói történet (A bűnösség vélelme) egy sajátos jogrendszerről ad hírt, amely nem ismeri az ártatlanság vélelmét: a vádlottra hárul annak bizonyítása, hogy nem ő tette, hogy ő az az ember, aki ott se volt. Negatívumot bizonyítani, tudjuk, a legnehezebb, kivált, ha a gyanúsított nem ismeri a jogait, fogalma sincs a rendszer működéséről, nincs pénze menő ügyvédre, és vele szemben ott áll a három puszipajtás - a rendőr, az ügyész és a bíró -, aki nemcsak sérthetetlennek hiszi magát, hanem az is. Két fiatal ügyvéd három éven át követ és dokumentál egy nyilvánvaló justizmord esetet, amelynek szenvedő alanyát 20 évre ítélték emberölésért - gyakorlatilag bizonyíték nélkül, még inkább a bizonyítékok ellenére, egyetlen tanúvallomás alapján. Végül egy formai hiba lehetőséget teremt az újratárgyalásra, immár profi ügyvéddel, és ami ennél is többet nyom a latban: engedéllyel, hogy videóra vegyék a processzust. A szembesítéskor a rendőrök minden kérdésre, még tán az anyjuk nevére is azt felelik, nem emlékszem, de a koronatanú visszavonja a terhelő vallomást. Ennek ellenére a vádlott megkapja az első ítélet másolatát, a jegyzőkönyvből pedig hogy, hogy nem, hiányoznak az új elemek. A fiatalember, akit végül másodfokon felmentenek, kizárólag annak köszönheti a szabadságát, hogy a fellebbviteli bírák hajlandók voltak megnézni a videót. A néző egy közel három éven át zajló drámának válik tanújává, amelynek boldog végét riasztó tények árnyékolják be: a mexikói rendőröket "darabbérben" fizetik; a vádlottak 95 százalékát bűnösnek találják; az ítéletek 92 százaléka nem tárgyi bizonyítékon alapul.

Még ennél is mélyebbre szállunk alá Zhao Liang filmjében (Panaszbíróság), aki 1996-tól (12 éven át!) filmezte titokban a kínai "panaszosok" életét. Az ország minden sarkából tömegek érkeznek a Peking külvárosaiban lévő panaszirodákba, hogy jogorvoslatot kérjenek a helyi hatóságok önkényes, igazságtalan, törvénysértő intézkedéseivel szemben. Az egyiknek jogalap és kártérítés nélkül lerombolták a házát; a másiknak nem fizettek a beszolgáltatott terményért; a harmadiknak munkahelyi balesetben halt meg a férje, de a gyár nem ismeri el a felelősségét... Van néhány (már ha ez kínai viszonylatban értelmezhető) durvább eset is, például halált vagy rokkantságot okozó verés, de a többséget egyszerű - és egyszerűen orvosolható - ügyek teszik ki. Attól válik abszurddá a dolog, hogy a panaszosok télen-nyáron, esőben-hóban ott sátoroznak az irodák közelében hónapokon vagy éveken át, amíg a döntést várják. És közben nélkülöznek. Rendőri atrocitásoknak vannak kitéve. Verőembereket küldenek utánuk a helyi kiskirályok, akik rettegnek a központi hatalomtól. De ami a legszörnyűbb, hogy ezek az emberek idővel óhatatlanul leépülnek. Elvettek tőlük valami fontosat, és amíg a visszaszerzéséért vagy legalább a jóvátételért küzdenek, mindenüket elveszítik. Az otthonukat, a munkájukat, a rokoni kapcsolatokat. A valóságérzéküket. Bekattannak, mint Kohlhaas Mihály. De Mihály magányos hős, míg a kínai jogfosztottak rengetegen vannak. Tengert lehetne rekeszteni az őket ért igazságtalanságokkal, és nincs a világon annyi fül, hogy őket meghallgassa. A megoldás munkagépek formájában érkezik: a pekingi olimpiára készülő kormányzat egyszerűen eldózerolja a hivatalt, a pályaudvart, egész "Panaszfalvát".

Mi, magyarok nem tartjuk valami sokra a jogot. Az Egy magyar nábobtól a manapság sértésként használt "jogvédőig" gazdag hagyománya van a "jogi csűrés-csavarás", a "bikkfanyelv" megvető elutasításának, a "túl enyhe" ítéletek elleni össznépi hörgésnek, az önbíráskodás felmagasztalásának. Ezek a filmek megmutatják, mi a jogállam alternatívája. Ne tudjuk meg!

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.