'k felszedik, begyűjtik, és saját romkerületükben, ahol a kerítés is szemétből van, reciklálják a mások szemetét. A szemétfeldolgozás apáról fiúra szálló mesterség: szeretni senki sem szereti, de zaballinnak is kell lennie valakinek, és ha már így esett, az a három, későkamasz fiatalember, akiket elkísér a kamera, elfogadják a sorsukat, és nem kérik a jóistent, bár viszonyuk bensőséges, hogy most már legyen valaki más zaballin, ők már voltak eleget. Aztán az történik, mint minden kisiparral: jön a nagyvállalat, ismertebb nevén a multi, és a zaballinok furgonos-szamaras-kétkezi módszerei nem állhatják a versenyt, miért pont a szemétbetakarításban lenne ez másképp? Nincsen önsajnálat a három fiatalban, de indulat sem, naivitás és hit annál inkább. Meg önérzet. És ettől lesz a szemétről való beszéd, a szemetelő többség páholyából hallgatva, egészen rendkívüli. Mert mint identitásképző tényező jelenik meg benne a szemét, a mondás tehát az egyik ember szemetéről és a másik kincséről többszörösen is érvényes. Arról persze szó nincs, hogy egy jól csengő szlogenhez lenne rendelve a történet: annak kirostálása, kézben tartása és az a közelítés, melyben nyoma sincs a messziről jött ember kíváncsiskodásának, színtiszta dokuértékek.
A SZEMÉTHEGYEN TÚL
Egyik ember szemete a másik ember kincse - tartja a mondás, és mintha csak a kairói zaballinok ihlették volna e szólást. Kairó szegényei ők, szemétgyűjtésből élő, dolgos nincstelenek, akik a város peremén tengődnek tisztes szegénységben, és abból a szemétből élnek, amit a 18 milliós nagyváros nap mint nap megtermel.
