Magyar Narancs: Hogyan jutott el a rendezéshez?
Mai Iskander: Egyszerűen elindultam egy úton, amelynek egy állomása volt ez a film. Az operatőri munka nagyon megterhelő tud lenni, de fogalmam sem volt, mennyi odaadás és kitartás kell a rendezéshez.
MN: Hogyan találta meg a témát?
MI: A szeméthegyen túl három kamasz fiú felnőtté válási története, akik a világ legnagyobb szeméttelepén nőttek fel Kairó mellett. Tíz éve jártam ott először, és rögtön megértettem, miért nevezik "Dante poklának". Ez egy nagy falu, ahol 60 ezer ember él; ők a zaballinok. A három emelet magas szeméthegyek beláthatatlan labirintust alkotnak, szűk utcákkal. Ebben a mocsokban, bűzben, nyomorban laknak az állandóan dolgozó műanyag-granulátorok, ruhadarálók és papírprések zajában. A lakónegyedekből begyűjtött szemét 80 százalékát újrahasznosítják. Gyorsan befogadtak ebbe az elevenen nyüzsgő és meglepően vidám közösségbe, s a velük töltött idő nagy hatással volt rám: megváltoztatta a nézeteimet a családról, a közösségről, az életképességről és a fenntarthatóságról. Kezdetben borzalmasnak tűnt a szeméttelep, de jobban megismerve már egy közösség lakóhelyét láttam benne, amely csodálatra méltó és megőrzendő. Évekkel később épp akkor tértem vissza, amikor újrahasznosító iskolát nyitottak a közelben, azzal a célkitűzéssel, hogy az évszázados tevékenységeik alapján 21. századi zöldfoglalkoztatást teremtsenek. Az iskola beindítása egybeesett a multinacionális hulladékkezelő cégek kairói megjelenésével, ami veszélyt jelentett a munkájukra és a hagyományaikra. Filmesként azonnal megláttam a lehetőséget ebben a Dávid és Góliát történetben, mégis az iskola tizenéves diákjainak személyes sorsa fogott meg, akik szeretnének tanulni, fejlődni és szorgalommal, kitartással boldogulni az életben. Persze aggasztotta őket, hogy veszélyben van a közösségük, az életformájuk, de ugyanazok a dolgok foglalkoztatták őket, mint általában a tinédzsereket: a külsejük, a divat, a popzene, az a vágy, hogy menők és népszerűek legyenek. Idővel egyre közelebb éreztem magamhoz őket, és ezt az élményt szerettem volna megosztani másokkal is egy dokumentumfilm formájában. A szeméttelep és az újrahasznosítás csak a hátterét adja az egyiptomi fiatalemberek történetének.
MN: Hogyan sikerült megnyernie a főszereplők bizalmát?
MI: A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy megszokják a kamerát. Több mint 250 órát forgattam róluk, és eleinte nem értették, pontosan mit is filmezek, ezért adtam egy videokamerát az iskola diákjainak, hogy személyes tapasztalatot szerezzenek és szerzőivé válhassanak a saját történetüknek. Végül négy percet vettem bele a filmbe az általuk forgatott anyagból.
MN: Hogyan alakult a főhősök, Osama, Adham és Nabil sorsa?
MI: Akkor kezdtem el forgatni, amikor 2005-ben önkéntesként tanítottam az iskolában. Egyik nap magammal vittem a kamerát és felvettem, ahogy egy falfestményen dolgoznak. Eredetileg nekik akartam ajándékozni a megvágott filmet. Osama azzal ugratta a barátait, hogy egy külföldi stáb filmet forgat róla. Az ismerősei elnevezték őt Tommy Cruise-nak, nekem pedig meglett az első főszereplőm. A négy év során többször is visszamentem a szeméttelepre, így követni tudtam, ahogy a fiúk fiatalemberek lesznek. Az utóbbi években a nagy cégek megjelenése megnehezítette a megélhetésüket. Nabil már alig talál valamit Kairó utcáin. Osama kilépett a multitól, mert nagyon rosszul fizetett; most otthon segít, és új állást keres. Adham tanulni szeretne, hogy egyszer saját hulladékhasznosító üzeme lehessen.
MN: Van jövője a zaballinoknak a globalizált világban?
MI: 'k is felismerték, hogy a jövőjük érdekében modernizálódniuk kell. Egyfelől a gyerekek írni-olvasni és számítógépezni tanulnak. Másfelől arra biztatják a kairói lakosságot, hogy szelektíven gyűjtsék a szemetet, ami megkönnyíti a munkájukat és ösztönzi az újrahasznosítást.
Jegyzet a filmről mellékletünk VI. oldalán.
