Film

Zaha Hadid, Bernard Tschumi, a Coop Himmelblau, Daniel Libeskind és Bachman Gábor mellett a dekonstruktív építészet legmeghatározóbb figurája, és az irányzat teoretikusaként is a leginkább megbecsült szerzők közé tartozik. Május 10-én adták át az általa tervezett holokauszt-emlékművet Berlinben. Munkatársunk Bécsben beszélgetett az amerikai építésszel, ahol gyűjteményes kiállítása nyílt.

Az egyelőre angol címmel futó tizenhárom perces kisjátékfilm, a Before Dawn indul az idén Cannes-ban. A filmet 2500 vetélytárs közül válogatták be a versenyprogramba.

Õz Zsolt majdnem híres rocksztár, ismerői szerint "a csepeli Lou Reed", miközben felvette új albumát és Rakenroll címmel önéletrajzi könyvet írt, megjárta a pszichiátriát. Most elég jól van. Piálásról és gyógy-szerekről, zenélésről és írásról, szerelemről és pusztulásról beszélgettünk.

Szokvány melodrámát készíteni nyilván valami lenézett foglalatosság, illik az olyat megbolondítani kicsit. Mostanában mindent illik megbolondítani egy kicsit, mintha alapjáraton nem lenne elég hülye a világ.

Vonzalomból szerelem, szerelemből rivalizálás, rivalizálásból féltékenység, féltékenységből közöny, közönyből elhidegülés. Az érzelmi stációk szinte panelszerűen ismétlődnek a párkapcsolatokban - legalábbis az 5x2 rendezője szerint, akivel a francia filmek párizsi találkozóján beszélgettünk.

Különleges sikersztori kezd kibontakozni napjaink könnyűzenei valóságában: a lemezkiadók és a kereskedelmi rádiók által érdektelennek tartott Kistehén Tánczenekar Szájber gyerek című nótája a netről startolva pár hét alatt több ezer e-mailben öltött testet, s most már lassan a fél ország fújja...

Ha bizonyos alkotói mozdíthatatlansággal hoz össze a sors, önvédelmi szempontból jobb a lehetséges befogadói attitűdöket cifrázni. Minél régebbi egy nóta, annál inkább. Minél távolabbi, annál inkább. Vagy a fene tudja...

Évekkel ezelőtt, az óbudai hajógyári sziget felé autózván, mikor a világzenei nagyszínpad még legfeljebb körvonalazatlan álomként lebeghetett sofőröm szeme előtt...

Van, hogy egy zenekar évekig játszik, futja az újabb és újabb köröket, aztán lassan küszködésnek érzi az egészet, és nem veszi észre, hogy mennyire fontos pár száz, pár ezer embernek.

Az úri betörő mint vizuális élmény afféle atavisztikus emlékként nekünk (csupán életkori kérdés: tapasztaltabb honfitársainknak) is megvan. A hetvenes évek elején ment a "nagy sikerű" tévésorozat, melyben Georges Descriéres domborított a frakkos szarka szerepében. Az élet királya volt ő, asszonyok, nyakékek tapadtak a kezéhez, s ha szorult a hurok, hamar odébb-állt. Személyében egy érett, lefegyverző mosolyú profit tisztelhettünk. Ki gondolta volna, hogy lesz ez még így se...

Kőkemény bűnfilm a címében a francia rendőrség székhelyére utaló 36 Quai des Orfévres, mely utóbbi az évek során szép lassan olyanná vált, mint a közeg, ami ellen küzd: erőszakossá, korrupttá, törvényszegővé.

A rendőrből lett direktor a hatvanas-hetvenes évek francia film noirjának feltámasztásán fáradozik.

Van-e, ki ne tudná, hogy a régi érzeményt nem tanácsos felmelegíteni? És van-e, ki ezt nem saját tapasztalatból tudja?

Erdei körökben általános nézet, hogy a filmadaptációk a legritkább esetben érnek fel az eredetihez.