Zaha Hadid, Bernard Tschumi, a Coop Himmelblau, Daniel Libeskind és Bachman Gábor mellett a dekonstruktív építészet legmeghatározóbb figurája, és az irányzat teoretikusaként is a leginkább megbecsült szerzők közé tartozik. Május 10-én adták át az általa tervezett holokauszt-emlékművet Berlinben. Munkatársunk Bécsben beszélgetett az amerikai építésszel, ahol gyűjteményes kiállítása nyílt.
Magyar Narancs: Mit gondol az építészet társadalmi szerepéről a globalizáció korában? Hisz abban, hogy az építészet hatékony eszköz lehet azon ökológiai, gazdasági és társadalmi válságjelenségekkel szemben, melyekkel manapság számolnunk kell?
Peter Eisenman: Nem, nem és nem! Az építés ugyanakkor talán lehet ilyen eszköz. Ha valaki például elutazik Afrikába, hogy ott lakásokat építsen, javítsa az infrastrukturális és egészségügyi helyzetet. De ez nem építészet. Ha ön azt kérdezné, hogy az építőiparnak van-e szerepe a gazdaságban, a társadalomban, avagy ökológiai ügyekben, azt mondanám, igen van, s mindig is lesz. Hogy az építészetnek bármi köze volna ehhez? Ritkán. Hogy az építészet politikai eszköz-e? Igen, az, s mindig is az volt. De csak a kultúra és a társadalom egy bizonyos szintjén, s egyáltalán nem a legáltalánosabb értelemben. Számít valamit, hogy mit tesz Peter Eisenman, amikor Sanghajban épp száz új felhőkarcolót húznak fel? Nem! Számít egyáltalán, hogy milyen e toronyházak építészete? Ami a megrendelő igényeit illeti, talán igen. Ám az egyszerű kínainak, aki alig tudja megkeresni az élelemrevalót, s húsz órát dolgozik egy nap, nem hinném, hogy fontos volna, milyenek is ezek a tornyok építészeti értelemben. Épp ezért óvatosan kell meghatároznunk, mit értünk építészeten. Az manapság nagyon fontos kulturális, illetve politikai eszköz. Ám gazdasági vagy társadalmi értelemben az építészet - ahogy én értem a szót - nagyon csekély szerepet játszik, és régebben sem játszott komolyabbat.
MN: Ezek szerint akkor nemigen hisz az építészek társadalmi felelősségében?
PE: Beszéljünk egy percet az orvosokról. Rengeteg orvos akad, aki felismeri az AIDS okozta afrikai válság jelentőségét, és Afrikába megy, hogy segítsen a helyzeten. Számos orvos akad ugyanakkor, aki ugyanilyen mértékben tudatában van saját erkölcsi és társadalmi felelősségének, de - míg Afrikában emberek halnak meg - ők az AIDS elleni gyógyszer feltalálásán dol-goznak laboratóriumokban, mert úgy vélik, így tudnak a legtöbbet segíteni a rászorultaknak. Mondhatjuk, hogy én építészeti kutatásokat végzek, míg mások viszont Afrikában építkeznek. Hiszem, hogy van társadalmi felelősség abban, amit teszek. Én egy társadalmilag elkö-telezett ember vagyok. Tanítok. Én vagyok az egyetlen építész, aki negyvenöt éve megállás nélkül tanít és építészként praktizál egyszerre. Úgy vélem tehát, igenis, van társadalmi szerepem. Nem vagyok ugyan Afrikában vagy Kínában, de úgy hiszem, számos más formája is van a társadalmi elkötelezettségnek, mint csupán a társadalmi, gazdasági vagy ökológiai válságok helyszínein kifejtett tevékenységi formák.
MN: Hogyan tudná értékelni a fenntarthatóság elvéhez köthető technológiák és anyagok, illetve általában az ökológiai megfontolások szerepét az ön jövőbeli építészetében?
PE: Hát ez az! Csupa olyan kérdést tesz fel nekem, amiről nem túl sokat tudok. Nem vagyok túl járatos az építőanyagok, illetve a technológia területén. Ezek nem játszanak szerepet az óráimon. Vannak tanárok, akik az anyagokról oktatnak, vannak, akik a technológiát tanítják, én történetesen elméletet tanítok, így azt gondolom, nem túl szerencsés nekem anyagokra és technológiákra, avagy épp a fenntartható fejlődésre vonatkozó kérdéseket feltenni. Mellesleg, ami a fenntartható fejlődés fogalmát illeti, ez az új politikai szabatosság jelszava manapság, márpedig kevés dolgot utálok jobban, mint ezt. Ha ma mindenki az elméletre esküdne, talán nem volnék építészetteoretikus, de tudom, hogy ma mindenki a fenntarthatóság elvéről meg effélékről beszél, és ez oly unalmas számomra, hogy elmondani sem tudom magának. Rengeteg embert érdekel ma ez a téma, s ameddig hagyják, hogy azt tegyem, amit szeretnék, hát tegyék a dolgukat, mit bánom én! Én azonban nem tudok ezekről a mostanság trendi dolgokról beszélni, hiszen nem is tudok róluk szinte semmit sem! Nézze, mindenkinek más eszközei vannak arra, hogy kifejezze az erkölcsi vagy társadalmi elkötelezettségét. Az enyém más, mint másoké, de ez nem jelenti azt, hogy immorális volnék.
MN: Talán észrevette, hogy kérdéseimet csöppet provokatív éllel tettem fel.
PE: Naná, hogy észrevettem. De nem fog kihúzni a barlangomból ezekkel a kérdésekkel. Mindenesetre érdekes, hogy ilyen kérdéseket tesz fel valaki, aki Magyarországról jön.
MN: Azt hiszem, ezek éppúgy égető kérdések számunkra, mint bárki másnak a földgolyón.
PE: Nézze, én azt gondolom, hogy azok az építészek, akik társadalmi vagy gazdasági ügyekben érdekeltek, rossz szakemberek. Nem értenek az építészethez, hát politizálnak, ez az én véleményem. Ha igazán jó építész vagy, akkor építészettel foglalkozol.
MN: Sajtótájékoztatóján említette, hogy ön szerint véget ért a látványosságok kora, s a kor, amiben élünk, immár a terroré. Mit értett ezen egész pontosan?
PE: 2001. szeptember 11-én egy hihetetlen médiaesemény szemtanúi voltunk a világban. A támadás egy látványos, ám a média számára előre nem tervezett dolognak tűnt kezdetben. Abban az értelemben azonban tervezett médiaakció volt, amennyiben pontosan fél órával előbb érkezett az első gép, mint a második, így az utóbbi becsapódását már az egész világ láthatta élőben. Nem tudok elképzelni ennél látványosabb eseményt! Más szóval, a filmek immár nem tudnak versenyre kelni a valósággal. Ezért is van, hogy annyi valóságshow-t láthatunk a tévében, hiszen a valóság immár oly látványos, hogy a fikció egész egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Számomra az egyik legfontosabb oka szeptember 11-ének éppen az volt, hogy az építészet túlságosan látványos, túlságosan kihívó lett; egyre magasabbra tört, egyre csak gyönyörűbbé és gyönyörűbbé akart válni, és ugyanakkor egyre jobban jelképezte a tőke korrumpáló hatalmát is a világban. Számomra tehát a Twin Towers összeomlása volt a látványosság korának legutolsó nagyszabású aktusa, ennél már nem lehetett messzebb menni. Épp ezért úgy vélem, hogy most már a terror korában élünk. Azon kell immár gondolkodnunk, hogyan védjük meg épületeinket, hogyan tegyük biztonságosabbá őket. Ez lelki és érzelmi értelemben nagyon fontos kérdéssé vált, s azt hiszem, igen szerteágazó válaszokat kapunk majd az építészek közösségeitől ezekre a kihívásokra. Még nem tudom, miféléket, de egy biztos, az építészet meg fog változni.
MN: Hans Ibelings Supermodernism című könyvében utal arra, hogy a jelentésterheltség mind a posztmodern, mind pedig a dekonstruktív építészetben meghatározó volt. Ön sajtótájékoztatóján ugyanakkor arra célzott, hogy immár csupán az építészettel mint építészettel akar foglalkozni. Ezzel a "fenomenológiai fordulattal" vége a dekonstrukciónak Eisenmannál?
PE: A befelé fordulás, vagy ahogy én hívom, a befelé robbanás (implosion), szemben a kirobbanással (explosion), része a mai világunknak. Azt gondolom, a világ ma pszichológiai értelemben befelé tekint, s az építészet erre gyorsan reagálni fog. Ami a dekonstrukciót illeti, ma még csak a jéghegy csúcsát látjuk. Most, hogy Derrida meghalt, világossá vált, hogy még messze nem jutottunk odáig, ameddig jutni fogunk az ő gondolatainak megértésében.
MN: A jelentésmentesség tekintetében?!
PE: Nézze, most épp azon dolgozom, hogy pontosan meg tudjam különböztetni az építészetet mint építészetet a fenomenológiaként vett építészettől. Vajon fenomenológiai módszerről beszélek-e, amikor építészetről beszélek, avagy valami egészen másról? Egyelőre nem látok világosan ez ügyben. Jaques Derrida nagy filozófus volt, de rossz építész. Peter Eisenman viszont jó építész, ám rossz filozófus. Nem hiszem, hogy amiatt, mert a dekonstrukció vagy a fenomenológia fogalmát alkalmazom, mindjárt jó filozófus is volnék. De egyes bölcseleti fogalmak mégoly téves alkalmazása segít a saját szakmám megértésében. Hogy amit most csinálok, az fenomenológia-e, nem tudom, de abban sem vagyok biztos, hogy tudnom kellene-e. Elvégre én elsősorban építész vagyok.
keretes:
Pályakép
Peter Eisenman 1932. augusztus 11-én született Newarkban (New Jersey). 1955-57-ig Dél-Koreában szolgál. 1960-ban mesterfokozatot szerez a Columbián. 1961-től Cambridge-ben tanít, ahol 1963-ban doktorál filozófiából. 1963-tól 1967-ig a Princetonon tanársegéd. 1968-ban készül el a House I. Princetonban. New Yorkban 1967-ben alapítja meg társaival az Institute for Architecture and Urban Studiest. 1970-ben épül a House II., 1971-ben pedig a House III. és IV. 1972-ben Five Architects címen alakít csoportot Michael Graves, John Heyduk, Richard Meier és Charles Gwathmey társaságában. 1975-ben elkészül a House VI., Eisenman építészeti kombinatorikájának kulcsdarabja. 1984-ben az American Academy of Arts and Letters Arnold W. Brunner-díjjal jutalmazza. 1985-ben Kőoroszlánt kap a Velencei Biennálén, elkészül a berlini IBA-ház. 1988-ban a chicagói Illinois University díszdoktora. 1989-ben elkészül a Wexner Center for the Visual Arts (Colombus, Ohio), 1990-ben a híres "földrengés sújtotta" Koizumi Sangyo irodaház Tokióban. 1993-ban felépül a Greater Colombus Convention Center, 1996-ban pedig az Aronoff Center for Design and Art (Cincinatti, Ohio). 1997-ben a Pratt Institute tiszteletbeli doktora lesz. 2000-ben az American Academy of Arts and Sciences tagja, 2001-ben pedig az American Academy of Arts and Letters tagja lesz. 2003-ban a római La Sapienza választja díszdoktorai közé. 2004-ben életműve Aranyoroszlán-díjat nyer a Velencei Biennálén.
