n Magyar Narancs: Emlékeztek, hogy mikor volt az utolsó koncertetek?
Jancsics Dávid: 1997-ben a Szigeten játszottunk, és két hétre rá Egerben. Hazamentünk, kipakoltuk a göncöt, és többet nem beszéltünk egymással. Pontosabban szóba került, hogy tartunk egy kis pihenőt, aztán majd jelentkezünk. Hiva-talosan sohasem oszlottunk fel, csak mindenki mást csinált. Guppit évekig nem láttuk, a Neurosis budapesti koncertjén futottunk össze először.
Oltyán László: Hazavittem a cuccomat a próbateremből. Aztán Dávid is hazavitte az erősítőjét. Én akkor egy kicsit besokalltam.
MN: Mi kellett most az újrakezdéshez?
JD: Soós Balázs (a Budapest Rock 'N' Roll mozgalom egyik szervezője, ex-Dawncore-énekes - a szerk.) már egy éve beültette a bogarat a fülembe, hogy hozzuk össze újra a Leukémiát, és most úgy éreztem, végre kialakult az a minimális infrastruktúra, ami a háttere lehet. Talán már nem lesz olyan szenvedős, mint amikor egy "dobozos" kocsival jártuk az országot. Az úgy nézett ki, hogy ketten fértünk előre, és mindig kisorsoltuk, hogy ki üljön hátul. Az erősítők és a dob mellé beraktunk egy kempingszéket, ennyiből állt a kényelem - se ablak, se fűtés nem volt.
MN: Inspirációt jelenthet az is, hogy olyan furán zártátok le egymás közt ezt a történetet.
JD: Nem zártuk le. Sosem jött ki belőle, ami kijöhetett volna. Egy csomó dolog még a zenekarban van. Most az kéne, hogy egy nagyon jó koncertet adjunk. Hogy a legjobb formánkban lássanak minket és ne valami szánalmas hakniként. Sokat melózunk rajta, aztán majd meglátjuk. Aztán a következő lépést a nyári fesztiválok jelentenék, és talán ősszel stúdió. Néha úgy érzed, ez az egész nem is volt olyan fontos, elmúlt, és szeretnéd elfelejteni, de mégis, nyolc éven át minden energiánkat ebbe fektettük.
MN: A kilencvenes évek kezdetén a hazai hardcore-mozgalom egyik alapzenekarának számítottatok. Mit éltetek meg ebből?
JD: Szerintem punk- vagy hardcore-mozgalom nem létezik, eltekintve néhány durva anarchista csoportosulástól, amelyek mondjuk McDonald's-okat vernek szét. Egyszerűen úgy van berendez-ve a társadalom, hogy a rendjét feszegető mozgalmakat a "divat" címszó alatt semlegesítse. Fogyaszthatóvá teszi, és ezzel kihúzza a méregfogát. De ettől még jó lehet egy zenekar. Azzal sincs bajom, ha valamennyire az üzlet hajtja, anélkül nem megy.
OL: Számomra ez nem hardcore, hanem rock - én ezt másképp fogom fel. Nekem soha nem volt egyetlen "hardcore-alaplemezem" sem. Legfeljebb kölcsönkértem, aztán mondtam, hogy három szám tetszik, és ennyi.
JD: Mindenesetre Lacika volt az egyik legnagyobb hardcore-arc. Előfordult, hogy éjszaka pizsamában és térdig érő Martens bakancsban szökött le, csak hogy a haverokkal legyen. '87-88-ban minden más volt. Ezt mai fejjel nehéz elképzelni. És annyiban azért minden hardcore vagy punk volt, hogy ha csináltál egy bulit, előre lehetett tudni, hogy kijönnek a rendőrök. Valami összetűzésre mindig sor került.
MN: Mielőtt beszálltatok a Leukémiába, lejártatok a koncertjeikre?
JD: Igen. A Leukémia volt a legdurvább zenekar, amit addig ismertem. Valójában már a csébes (Cséb a Leukémia egyik énekese volt - a szerk.) időszak előtt is játszottam velük pár hónapig. Amikor koncertekre kezdtünk járni, én tizennégy éves voltam, Lacika tizenöt. A legtöbbet a Mutter klubba mentünk. Volt, hogy a Sotárt (a Leukémia és az AMD énekese, a kőbányai punkok vezetője, 1994-ben kábítószer-túladagolás áldozata lett - a szerk.) késsel keresték. Vagy hogy a bőrfejűek eltörték a beengedősrác kezét. Vasárnaponként voltak a koncertek. Vagy hazamentem előbb Kispestre busszal, ami a Zalka Máté térről indult, vagy a nagymamámnál aludtam Kőbányán. Egyik este előbb indultam haza, és egyszer csak látom, hogy tele a busz skinheaddel. Még jó, hogy behúzhattam egy pózna mögé, különben szétvernek, ha meglátják a tarajomat.
MN: A Leukémia számos tagcserén esett át; az AMD és a Leukémia között folyton jöttek-mentek a népek. Mennyi volt ebben a versengés?
JD: Az egész egy nagy család volt, nyolc-tíz ember. Haverok voltunk, de ettől függetlenül volt köztünk rivalizálás. Mindig figyeltük, hogy kinek a koncertjén vannak többen, és az igazsághoz hozzátartozik, az AMD egy kicsit népszerűbb is volt. De négy-ötszáz ember mindig volt a koncertjeinken. Amikor együtt játszottunk az AMD-vel, akkor nem lehetett beférni. A Leukémiának valójában négy nagy korszaka volt: az első, amikor Sotár énekelt, a második Csébbel, aztán a mi csatlakozásunkkal a harmadik. Mi akkor szálltunk be a Leukémiába, amikor a Fekete Yuk a fénykorát élte. A negyedik, a '94-97 közötti időszak volt a legnyugodtabb, amikor már csak hárman voltunk.
MN: Mitől olyan nyerő trióban játszani?
OL: Nem lehet rontani, mert egyből észreveszik. Nagyon egyszerű: három hangszer, de ha működik, akkor nagyon jó.
A történet
A Leukémia 1986-ban alakult Budapesten, három taggal: Füleki Sándor (gitár), Lakics Gábor/Guppi (dob) és Cila (ének). Cila helyére hamar a jóval karizmatikusabb Ferenczy Sándor (Sotár) érkezett, aki 1989-ben átigazolt az AMD-be. Az új énekes Cséb, az új basszusgitáros pedig Császár Dániel lett. 1991-ben egy második gitáros, Oltyán László érkezett, és ekkor került a zenekarba Jancsics Dávid basszusgitáros is. Az ezt követő években többször is előfordult, hogy a Leukémia énekes nélkül maradt: Gulyás László és Holdampf Gábor csak hónapokra töltötte be a posztot; 1994-ben mindketten otthagyták a Leukémiát, és megalapították a Moodot. A Leukémia ettől kezdve trióként folytatta. A Lakics, Oltyán, Jancsics felállás visszatért a Leukémiára jellemző brutális és olykor pszichedélikus zenei világhoz; 1995-ben Üzenetek a törésvonalról címmel jelent meg lemezük.
B. B.
A Leukémia április 30-án játszik a Kultiplexben.
