Tíz húr, egy dob (Leukémia)

  • Bihari Balázs - Kis Borsó Edit
  • 2005. április 28.

Film

Van, hogy egy zenekar évekig játszik, futja az újabb és újabb köröket, aztán lassan küszködésnek érzi az egészet, és nem veszi észre, hogy mennyire fontos pár száz, pár ezer embernek.
A Leukémia nyolc év szünet után kezdi újra.

n Magyar Narancs: Emlékeztek, hogy mikor volt az utolsó koncertetek?

Jancsics Dávid: 1997-ben a Szigeten játszottunk, és két hétre rá Egerben. Hazamentünk, kipakoltuk a göncöt, és többet nem beszéltünk egymással. Pontosabban szóba került, hogy tartunk egy kis pihenőt, aztán majd jelentkezünk. Hiva-talosan sohasem oszlottunk fel, csak mindenki mást csinált. Guppit évekig nem láttuk, a Neurosis budapesti koncertjén futottunk össze először.

Oltyán László: Hazavittem a cuccomat a próbateremből. Aztán Dávid is hazavitte az erősítőjét. Én akkor egy kicsit besokalltam.

MN: Mi kellett most az újrakezdéshez?

JD: Soós Balázs (a Budapest Rock 'N' Roll mozgalom egyik szervezője, ex-Dawncore-énekes - a szerk.) már egy éve beültette a bogarat a fülembe, hogy hozzuk össze újra a Leukémiát, és most úgy éreztem, végre kialakult az a minimális infrastruktúra, ami a háttere lehet. Talán már nem lesz olyan szenvedős, mint amikor egy "dobozos" kocsival jártuk az országot. Az úgy nézett ki, hogy ketten fértünk előre, és mindig kisorsoltuk, hogy ki üljön hátul. Az erősítők és a dob mellé beraktunk egy kempingszéket, ennyiből állt a kényelem - se ablak, se fűtés nem volt.

MN: Inspirációt jelenthet az is, hogy olyan furán zártátok le egymás közt ezt a történetet.

JD: Nem zártuk le. Sosem jött ki belőle, ami kijöhetett volna. Egy csomó dolog még a zenekarban van. Most az kéne, hogy egy nagyon jó koncertet adjunk. Hogy a legjobb formánkban lássanak minket és ne valami szánalmas hakniként. Sokat melózunk rajta, aztán majd meglátjuk. Aztán a következő lépést a nyári fesztiválok jelentenék, és talán ősszel stúdió. Néha úgy érzed, ez az egész nem is volt olyan fontos, elmúlt, és szeretnéd elfelejteni, de mégis, nyolc éven át minden energiánkat ebbe fektettük.

MN: A kilencvenes évek kezdetén a hazai hardcore-mozgalom egyik alapzenekarának számítottatok. Mit éltetek meg ebből?

JD: Szerintem punk- vagy hardcore-mozgalom nem létezik, eltekintve néhány durva anarchista csoportosulástól, amelyek mondjuk McDonald's-okat vernek szét. Egyszerűen úgy van berendez-ve a társadalom, hogy a rendjét feszegető mozgalmakat a "divat" címszó alatt semlegesítse. Fogyaszthatóvá teszi, és ezzel kihúzza a méregfogát. De ettől még jó lehet egy zenekar. Azzal sincs bajom, ha valamennyire az üzlet hajtja, anélkül nem megy.

OL: Számomra ez nem hardcore, hanem rock - én ezt másképp fogom fel. Nekem soha nem volt egyetlen "hardcore-alaplemezem" sem. Legfeljebb kölcsönkértem, aztán mondtam, hogy három szám tetszik, és ennyi.

JD: Mindenesetre Lacika volt az egyik legnagyobb hardcore-arc. Előfordult, hogy éjszaka pizsamában és térdig érő Martens bakancsban szökött le, csak hogy a haverokkal legyen. '87-88-ban minden más volt. Ezt mai fejjel nehéz elképzelni. És annyiban azért minden hardcore vagy punk volt, hogy ha csináltál egy bulit, előre lehetett tudni, hogy kijönnek a rendőrök. Valami összetűzésre mindig sor került.

MN: Mielőtt beszálltatok a Leukémiába, lejártatok a koncertjeikre?

JD: Igen. A Leukémia volt a legdurvább zenekar, amit addig ismertem. Valójában már a csébes (Cséb a Leukémia egyik énekese volt - a szerk.) időszak előtt is játszottam velük pár hónapig. Amikor koncertekre kezdtünk járni, én tizennégy éves voltam, Lacika tizenöt. A legtöbbet a Mutter klubba mentünk. Volt, hogy a Sotárt (a Leukémia és az AMD énekese, a kőbányai punkok vezetője, 1994-ben kábítószer-túladagolás áldozata lett - a szerk.) késsel keresték. Vagy hogy a bőrfejűek eltörték a beengedősrác kezét. Vasárnaponként voltak a koncertek. Vagy hazamentem előbb Kispestre busszal, ami a Zalka Máté térről indult, vagy a nagymamámnál aludtam Kőbányán. Egyik este előbb indultam haza, és egyszer csak látom, hogy tele a busz skinheaddel. Még jó, hogy behúzhattam egy pózna mögé, különben szétvernek, ha meglátják a tarajomat.

MN: A Leukémia számos tagcserén esett át; az AMD és a Leukémia között folyton jöttek-mentek a népek. Mennyi volt ebben a versengés?

JD: Az egész egy nagy család volt, nyolc-tíz ember. Haverok voltunk, de ettől függetlenül volt köztünk rivalizálás. Mindig figyeltük, hogy kinek a koncertjén vannak többen, és az igazsághoz hozzátartozik, az AMD egy kicsit népszerűbb is volt. De négy-ötszáz ember mindig volt a koncertjeinken. Amikor együtt játszottunk az AMD-vel, akkor nem lehetett beférni. A Leukémiának valójában négy nagy korszaka volt: az első, amikor Sotár énekelt, a második Csébbel, aztán a mi csatlakozásunkkal a harmadik. Mi akkor szálltunk be a Leukémiába, amikor a Fekete Yuk a fénykorát élte. A negyedik, a '94-97 közötti időszak volt a legnyugodtabb, amikor már csak hárman voltunk.

MN: Mitől olyan nyerő trióban játszani?

OL: Nem lehet rontani, mert egyből észreveszik. Nagyon egyszerű: három hangszer, de ha működik, akkor nagyon jó.

A történet

A Leukémia 1986-ban alakult Budapesten, három taggal: Füleki Sándor (gitár), Lakics Gábor/Guppi (dob) és Cila (ének). Cila helyére hamar a jóval karizmatikusabb Ferenczy Sándor (Sotár) érkezett, aki 1989-ben átigazolt az AMD-be. Az új énekes Cséb, az új basszusgitáros pedig Császár Dániel lett. 1991-ben egy második gitáros, Oltyán László érkezett, és ekkor került a zenekarba Jancsics Dávid basszusgitáros is. Az ezt követő években többször is előfordult, hogy a Leukémia énekes nélkül maradt: Gulyás László és Holdampf Gábor csak hónapokra töltötte be a posztot; 1994-ben mindketten otthagyták a Leukémiát, és megalapították a Moodot. A Leukémia ettől kezdve trióként folytatta. A Lakics, Oltyán, Jancsics felállás visszatért a Leukémiára jellemző brutális és olykor pszichedélikus zenei világhoz; 1995-ben Üzenetek a törésvonalról címmel jelent meg lemezük.

B. B.

A Leukémia április 30-án játszik a Kultiplexben.

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.