Salomé hőse egy izgága, bár ügyes kezű amatőr. Hovatovább egy lúzer, ami olyannyira ellentmond a kollektív emlékezet általánosságainak, hogy akár pártolan-dó merészségről is beszélhetnénk. Egy jellemzőibe gyepesedett, avítt hős leráncigálása talapzatáról mindenkor szimpatikus szándék, hisz a bajnokot legtöbbször csak egy hajszál választja el a balektól. Ám ilyesmiről ezúttal szó sincs. Jelen Lupinünk úgy született vesztes, hogy a rendező épp az ellenkezőjéről kíván meggyőzni, ti. hogy milyen tökös csávó is ez az Arséne.
Általános filmes gyakorlat a bölcsőnél kezdeni, ha szereplőnk "késztermék". Mutassuk be a tyúktolvajokat már csirkefogó korukban! Láttunk már nagy ívű mesét Meyer Lansky, Robin Hood, Butch Cassidy, de még Billy kölyök tanulóéveiről is. Most is a pendelyes korú Lupinnel találkozunk először, de pályakezdő bukdácsolása a nagyvonalú tizenöt éves ugrás (így végül harminc évet ölelünk fel) után is szembeötlő. Ha ez azt jelentené, hogy az úri betörő romantikus státusa nem takarhat mást, mint magát az örökifjúságot, rendben van, hozzá fogható, felnőni képtelen retardálttal régen találkoztunk kosztümös kalandfilmben. Fess zsúrfiúként látjuk viszont a nehéz gyerekkor után, épp egy komplett luxushajónyi nő ékszereit lopná el a nyomorult, de mielőtt csendben távozna, lebukik, és távolról sem méltóságteljesen kénytelen távozni. Márpedig akinek méltósága nincsen, hogy is lehetne úri betörő?
S e nemesség, kifinomultság kérdésköréhez kell sorolnunk újsütetű Lupinünk nőügyeit is, ami szintén perdöntő. Kétségtelen, hogy Szajhát lehetne rekeszteni a különböző rendű és rangú női fő- és mellékszereplőkkel, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy többségük a hőst segítendő lép föl. A baj csupán annyi, hogy szerencsétlen minden szituációban rá is szorul az efféle segedelemre, ami aligha elegáns dolog: épp csak nem kér kölcsön tőlük. Nos, az elegancia hiánya pedig egyértelmű alkalmatlansági bizonyítvány. Ki látott már slampos szélhámost? De mindez érvényes a szerelmek tekintetében. Lupin úgy veszkődik a szerfelett gyanús Cagliostro grófnőért, hogy közben, mint egykor Fülig Jimmy Piszkos Fred kapcsán, feszt azon tipródik, hogy most "kavarja, vagy ne kavarja". Ám e gyötrődés alatt folyamatosan teszi a dolga maradék részét, vigyorog és lop, betör, történelmi legendák díszletei közt, egyre több sikerrel. Így legjobb esetben is csak félmunkát végez...
Ugyanakkor kézségesen elhiszem, hogy a tizenkettedik Lupin-regény csupa effélét tartalmaz, ám abban mégis kételkedem, hogy anno a szerző (Maurice Leblanc) ne tudta volna eldönteni, hogy a nyertest vagy a vesztest akarja ábrázolni. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy nehéz mit kezdeni a francia legendatár egyre lendületesebben előrángatott, alapjáraton is inkább nevetséges masztodonjaival (legutóbb a Belphégorba tört majsztrónk bicskája). Ráadásul ennek is lett mára egyfajta eszközrendszere, melyből úgy látszik, elhagyhatatlan lett, hogy letűnt századok francia kalandorai újmódi távol-keleti koreográfia szerint csépeljék egymást, mely gyakorlat sokadszorra már kifejezetten snasszul hat. A magnetikus nevek kasszarázó erejének persze nyilván nehéz ellenállni. Ám épp az ilyen elszánások igénylik a legtöbb kurázsit, ami még csak hagyján, de a legtöbb alázatot is: elsősorban a végiggondoltság tekintetében. Vidocq-on és néhány hasonszőrűn, havi rendszerességű d'Artagnanon, Púposon egy ideje már túl vagyunk, de sok jóra aligha számíthatunk, San Antonio felügyelőt (jön, jön egy-két héten belül) már megelőzte rossz híre, Fantomas még sunnyog valahol a susnyásban, Mumus-Mumust a magunk részéről várjuk nagyon, de mi lesz Pardaillan lovaggal, Surcouffal és Scaramouche-sal, a különös komédiással?
Az SPI bemutatója
