Arzénlepény

  • - ts -
  • 2005. április 28.

Film

Az úri betörő mint vizuális élmény afféle atavisztikus emlékként nekünk (csupán életkori kérdés: tapasztaltabb honfitársainknak) is megvan. A hetvenes évek elején ment a "nagy sikerű" tévésorozat, melyben Georges Descriéres domborított a frakkos szarka szerepében. Az élet királya volt ő, asszonyok, nyakékek tapadtak a kezéhez, s ha szorult a hurok, hamar odébb-állt. Személyében egy érett, lefegyverző mosolyú profit tisztelhettünk. Ki gondolta volna, hogy lesz ez még így se...

Salomé hőse egy izgága, bár ügyes kezű amatőr. Hovatovább egy lúzer, ami olyannyira ellentmond a kollektív emlékezet általánosságainak, hogy akár pártolan-dó merészségről is beszélhetnénk. Egy jellemzőibe gyepesedett, avítt hős leráncigálása talapzatáról mindenkor szimpatikus szándék, hisz a bajnokot legtöbbször csak egy hajszál választja el a balektól. Ám ilyesmiről ezúttal szó sincs. Jelen Lupinünk úgy született vesztes, hogy a rendező épp az ellenkezőjéről kíván meggyőzni, ti. hogy milyen tökös csávó is ez az Arséne.

Általános filmes gyakorlat a bölcsőnél kezdeni, ha szereplőnk "késztermék". Mutassuk be a tyúktolvajokat már csirkefogó korukban! Láttunk már nagy ívű mesét Meyer Lansky, Robin Hood, Butch Cassidy, de még Billy kölyök tanulóéveiről is. Most is a pendelyes korú Lupinnel találkozunk először, de pályakezdő bukdácsolása a nagyvonalú tizenöt éves ugrás (így végül harminc évet ölelünk fel) után is szembeötlő. Ha ez azt jelentené, hogy az úri betörő romantikus státusa nem takarhat mást, mint magát az örökifjúságot, rendben van, hozzá fogható, felnőni képtelen retardálttal régen találkoztunk kosztümös kalandfilmben. Fess zsúrfiúként látjuk viszont a nehéz gyerekkor után, épp egy komplett luxushajónyi nő ékszereit lopná el a nyomorult, de mielőtt csendben távozna, lebukik, és távolról sem méltóságteljesen kénytelen távozni. Márpedig akinek méltósága nincsen, hogy is lehetne úri betörő?

S e nemesség, kifinomultság kérdésköréhez kell sorolnunk újsütetű Lupinünk nőügyeit is, ami szintén perdöntő. Kétségtelen, hogy Szajhát lehetne rekeszteni a különböző rendű és rangú női fő- és mellékszereplőkkel, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy többségük a hőst segítendő lép föl. A baj csupán annyi, hogy szerencsétlen minden szituációban rá is szorul az efféle segedelemre, ami aligha elegáns dolog: épp csak nem kér kölcsön tőlük. Nos, az elegancia hiánya pedig egyértelmű alkalmatlansági bizonyítvány. Ki látott már slampos szélhámost? De mindez érvényes a szerelmek tekintetében. Lupin úgy veszkődik a szerfelett gyanús Cagliostro grófnőért, hogy közben, mint egykor Fülig Jimmy Piszkos Fred kapcsán, feszt azon tipródik, hogy most "kavarja, vagy ne kavarja". Ám e gyötrődés alatt folyamatosan teszi a dolga maradék részét, vigyorog és lop, betör, történelmi legendák díszletei közt, egyre több sikerrel. Így legjobb esetben is csak félmunkát végez...

Ugyanakkor kézségesen elhiszem, hogy a tizenkettedik Lupin-regény csupa effélét tartalmaz, ám abban mégis kételkedem, hogy anno a szerző (Maurice Leblanc) ne tudta volna eldönteni, hogy a nyertest vagy a vesztest akarja ábrázolni. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy nehéz mit kezdeni a francia legendatár egyre lendületesebben előrángatott, alapjáraton is inkább nevetséges masztodonjaival (legutóbb a Belphégorba tört majsztrónk bicskája). Ráadásul ennek is lett mára egyfajta eszközrendszere, melyből úgy látszik, elhagyhatatlan lett, hogy letűnt századok francia kalandorai újmódi távol-keleti koreográfia szerint csépeljék egymást, mely gyakorlat sokadszorra már kifejezetten snasszul hat. A magnetikus nevek kasszarázó erejének persze nyilván nehéz ellenállni. Ám épp az ilyen elszánások igénylik a legtöbb kurázsit, ami még csak hagyján, de a legtöbb alázatot is: elsősorban a végiggondoltság tekintetében. Vidocq-on és néhány hasonszőrűn, havi rendszerességű d'Artagnanon, Púposon egy ideje már túl vagyunk, de sok jóra aligha számíthatunk, San Antonio felügyelőt (jön, jön egy-két héten belül) már megelőzte rossz híre, Fantomas még sunnyog valahol a susnyásban, Mumus-Mumust a magunk részéről várjuk nagyon, de mi lesz Pardaillan lovaggal, Surcouffal és Scaramouche-sal, a különös komédiással?

Az SPI bemutatója

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.