Film

Két magyar New Yorkban. Az egyiket az elégedetlenség, a hazai kilátástalanságból eredő tenni akarás vitte egészen Amerikáig: Balázs Attila (39) illegális munkavállalóként fűszereket csomagol. A másikat a kalandvágy: Donáth Mirjam (32) újságírást tanult a Columbián, majd az NYU-n, jelenleg a Reuters hírügynökség munkatársa, blogja, az Éjfélkor New Yorkban a Narancs online-on olvasható.

Kit érdekel a burzsoázia szomorkodása, amikor Nápolyban lopnia kell a zsömlét az aprónépnek - ha jól emlékszem, valami ilyesmit pendített meg egyszer Pasolini az általa egyébként igen nagyra tartott Antonioni munkásságával kapcsolatban. Belegondolni is szörnyű hát, hogy mit írt volna Pier Paolo, ha megéri Sofia Coppola filmjeit.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kontraalpinistával, odakünn tél volt, fagyott, s a jegesmedvék behúzódtak a város peremére, hogy a szemeteskukákból csemegézzenek. Egy ronda presszóba hívta őket a kontraalpinista, a pincérnő körmén repedezett a vörös lakk, a dekoltázsa több volt mint tolakodó, s a rendelést is túl bizalmaskodó hangon vette fel.

Zombinak lenni jó, ezt már számos film bizonyította (biztos életpálya, közös célok, erős csapatszellem), de mivel a filmeket javarészt emberek készítik, rendre elvész az üzenet a sok hörgés közt. Élő és halott közt bajos az együttélés - mind ezt sulykolja.

A mama gyönyörű - meg is választják valami 70-es évekbeli népünnepély egyik mellékes műsorszámaként a kisváros legszebb anyukájának. A mama életvidám - midőn a gagyi királynői szalagot átadó táncdalénekes kelleténél szenvedélyesebb üdvözlő csókját megörökítő fotó nyilvánosságra kerül, s a féltékenységtől őrjöngő, rabiátus férj az utcára teszi, ő a kietlen garniszállón népszerű dalocskával vidítja hiányos öltözetben magával hurcolt porontyait.

Nem anatómiai ismeretterjesztés, nem pornó, csak megint egy rossz magyar címmel megvert, feledhető akció-vígjáték. Legfőbb humorforrását részben a női nyomozópáros jófej bemondásai szolgáltatják (Sandra Bullock karót nyelt, nagyképű szövetségi ügynököt alakít, Melissa McCarthy érdes modorú és nehéz életű városi rendőrnőt, akiket - látványosan eltérő hátterük ellenére, vagy inkább épp azért - egy csapattá csiszol a gaz drogbáró elleni elszánt küzdelem), részben pedig egy (anatómiai értelemben) távolról sem női szerv: az elibük kerülő férfinépség töke.

Superman ellenfele, filmsztár, munkanélküli, indiai zarándok. A pesti mozikban csütörtöktől a Dal Marionnak feleségét (Vanessa Redgrave) ápoló kisnyugdíjasát adja. Telefonon értük utol.

Amikor már a szekrényekben serénykedő szörnyetegek is pont úgy viselkednek, mint az obskúrus tévécsatornák matinésávjába száműzött kampuszfilmek egymás seggét törölközővel csapdosó személyzete, akkor a dicsőség Napja végleg bebucskázott a horizont alá - már a Pixar Stúdió számára, amely persze nem most, hanem még a Verdák 2-vel kéredzkedett fel a szégyenszánkóra, melynek alásiklását tavaly Merida, a bátor sem tudta megfékezni, pedig nagyon igyekezett.

Amikor Sztupa és Troché egyszerre döntötték meg a Kessler nővéreket és a Tanácsköztársaságot, májropogós volt ebédre, párolt rizzsel, bár akadtak olyan elvetemültek, akik szalmakrumplival kérték, mondjuk annál tényleg nincsen lejjebb, már kulináris értelemben.

Ki ne emlékezne a hetvenes évek hollywoodi filmművészetének klasszikus alakjára, a nyitott tetős, tűzpiros Cadillackel furikázó vietnami veteránra, a hanoi hadifogolytáborban minden létező kínzást elviselő, hazatérvén is harcban álló katonára, a valamennyi ismert Vietnam-szindrómával terhelt, s mindet a napszemüvege mögé rejtő, rezzenéstelen arcú amerikaira, az élesre reszelt kampókezével puskája csövét fűrészelő bosszúállóra, Charles Rane őrnagyra? Ugye, hogy senki sem!

A világ számos nagyvárosában, több mint 170 helyszínen, sőt mi több, az Antarktisz kivételével az összes kontinensen - nálunk a Ha érteni akarod a világot nevű szervezet jóvoltából - egyszerre mutatták be Emma Davie és Morag McKinnon dokumentumfilmjét, amely egy végzetes idegrendszeri betegségben szenvedő 34 éves férfi, Neil Platt utolsó hónapjait mutatja be.

Magas művészet vagy nettó pornográfia, ez a nagy kérdés a nemrég bemutatott Q - Érzékek birodalma című film kapcsán. Déborah Révy, a film főszereplője Budapesten járt, hogy tisztázza a tisztázandókat.

A két testvérpárt is a soraiban tudó The National a türelmesen építkező zenekarok iskolapéldája. Első három lemezük szinte egyáltalán nem fogyott, a negyedikből már elment egy kicsi, a három évvel ezelőtti High Violet pedig egyszer csak az elitbe repítette őket. Ami nem is csoda, hiszen az lett az eddigi legjobb lemezük olyan megunhatatlan dalokkal, mint az Anyone's Ghost vagy a Bloodbuzz Ohio.

Hogy mi a gugliság? Hát, amikor a szakértelem megkérdőjelezhetetlen, mégis emberközeli; amikor a kreativitás nem korlátozódik a számítógépes eszközhasználatra, ill. -fejlesztésre, de megmutatkozik a csapatépítés, a közösségi egymásra találás terén is; a nagyvonalú gondolat, amely a küzdelmet fel sosem adó kisember színes álmait váltja valóra; a kommunikáció jól bevált régi és csodás lehetőségeket rejtő új módjainak egysége... A film állítása szerint.