Kényes témát választottam mára. Valójában kettőt. Lawrence Gerard Nassar michigani orvos gyerekmolesztálási esete pont akkor éri el a csúcspontját, amikor berobbannak a közbeszédbe a zaklatási ügyek és az egész #metoo-mozgalom. Nassar az amerikai tornászcsapat doktora volt. Két éve előtérbe kerülő molesztálási eseteit hivatalos környezete igyekezett elmismásolni, elfedni. Végül eredetileg nem is ezekért, hanem gyermekpornófotó-gyűjteményéért ítélték el jó pár évtizedre. Azonban az elmúlt hetekben egy négyfordulós új tárgyalássorozaton 150 volt tornászlány mondta el történetét a vádlott előtt, akinek büntetését végül 175 évre súlyosbították.
| ||
Számomra, a jogi ügyekben laikus szemlélőnek felzaklató, de egyben kicsit furcsa volt hallani ezeket a beszámolókat, csakúgy, mint a bírónő emóciókkal teli, már-már harcias végszavát:
„Ahogy megtiszteltetés és dicsőség volt számomra hallgatni túlélő testvéreimet, úgy dicsőség számomra az ön elítélése is.”
Pedig ez egy évtizedekig tartó érdekes folyamat jelenleg legutolsó állomása.
Az 1980-as években az amerikai legfelsőbb bíróságban komoly viták folytak arról, hogy szabad-e a bűntény áldozatainak, károsultjainak véleményét a döntéshozatali fázisban meghallgatni. Ez akkor a gyilkosságok tárgyalása kapcsán került előtérbe úgy, hogy szabad-e lehetőséget adni az áldozat hozzátartozóinak – akik magának a bűnténynek a körülményeiről legtöbbször nem tudtak nyilatkozni – arra, hogy az esküdtszék, a bíró előtt beszéljenek érzelmeikről, veszteségükről. Az ellenzők azzal érveltek, hogy a tett megítélése nem szabad, hogy ezektől a következményektől függjön. Szerintük a büntetés mértékének nem szabad azon múlnia, hogy az áldozat hozzátartozói mennyire bánkódnak, vagy hogy egyáltalán voltak-e az áldozatnak rokonai. Az jelenhet meg szerintük a bíróság előtt, aki tanúként hozzá tud járulni az eset körülményeinek felderítéséhez.
Az ellenoldal szerint azonban az érintettek ilyen szigorú kizárása az igazságszolgáltatási folyamatból nem egészséges, nem fair, túlzottan személytelenné teszi az eljárást. Ha ezeknek az embereknek lehetőséget biztosítanak arra, hogy szabadon elmondják, hogy hogyan érintette őket a bűncselekmény, hogy milyen hatással volt rájuk, sőt néha akár azt is, hogy milyen büntetést tartanak elfogadhatónak, az segíti a bíróság, az esküdtszék, sőt akár a szélesebb közvélemény általános véleményalkotásának tisztázását a hasonló esetek morális megítélésében. Bizonyos vélemények szerint az áldozatoknak, érintetteknek segíthet feldolgozni a sérelmeket, lelki sérüléseket.
Az USA-ban az első időszakban az ellenzők véleménye vált elfogadottá, de elég hamar fordult a trend, és egyre gyakrabban kaptak lehetőséget az érintettek, hogy saját vesztességeikről szabadon, a bizonyítási folyamat kötöttségeitől függetlenül beszélhessenek. Ennek egy extrém, de a folyamatba illő példája volt ez a tárgyalássorozat is. Kétségtelen, hogy Rosemarie Aqualina bírónő úgy ítélte meg, hogy egyrészt a bíróság és a társadalom számára is megvilágosító hatásúak lehetnek a tanúskodók történetei, másrészt az elbeszélőknek is segíthet végső megnyugvást lelni a trauma kibeszélése azzal, hogy azt immáron nem megfélemlítve, a bűnös szemébe mondhatták.
Biztos nagy vitákat fog kiváltani ez az ügy, még ha Nassar bűnösségét nem is igazán lehet vitatni.
Azonban számomra még egy csavar felmerült az ügyben. Két betű a neve után: Lawrence Gerard Nassar DO.
DO, azaz „doctor of osteopathy”, oszteopata orvos. Ez a második érzékeny téma. A „rendes” orvos MD, azaz „medical doctor” betűket használ a neve után. Akkor az oszteopata orvos (aki mozgásszervekre, belső szervekre és csontokra is ható, finom manuálterápiás kezeléseket végez) nem rendes orvos?
A válasz nem egyszerű. Az Egyesült Államokban az oszteopata orvosok a rendes orvosokhoz hasonló tréninget kapnak, és teljes körű orvosi jogosítványokkal rendelkeznek. Nem igazán egyértelmű számomra, hogy Magyarországon mi a helyzet. A természetgyógyászati tevékenység gyakorlását szabályozó 11/1997. (V. 28.) NM-rendelet szerint orvosi végzés mellett gyógytornász felsőfokú egészségügyi szakképesítéssel is végezhető oszteopátiás kezelés. Tehát aki nálunk ilyen kezelést végez, az nem feltétlen orvos, de várhatóan mindenképpen komoly egészségügyi képzésen van túl.
Az igazi probléma az, hogy az oszteopátia maga áltudomány.
Kidolgozója egy a 19. század második felében dolgozó amerikai orvos, Andrew Taylor Still volt. Ne feledjük, ez az az időszak volt, amikor szinte minden orvosi beavatkozás kérdéses volt, mivel nem mély élettani, anatómiai alapokon, nem klinikai vizsgálati eredményeken alapultak. A különféle módszerek feltalálói legtöbbször egymástól függetlenül úgy gondolták, hogy felfedezték a betegségek általános okát, így azok általános kezelési módját is. Still úgy gondolta, hogy a betegségeket a belső szerveink, szöveteink hibás kapcsolatai, elhelyezkedése okozza. Megfelelő masszázstechnikával szerinte gyakorlatilag mindenféle betegség gyógyítható. Hasonlóan gondolkodott a kiropraktika kitalálója, Daniel David Palmer ugyanezekben az években, csak ő a betegségeket a csigolyák elmozdulásával, úgynevezett szubluxációjával magyarázta.
Ahogy a kiropraktika, úgy az oszteopátia esetében sem igazolódott az alapelmélet. A fejlődő biológiai, orvosi elméletek a betegségek eredetének sokféleségét mutatták ki: vírusokat, baktériumokat, genetikai, immunológiai okokat, környezeti tényezőket és persze néha szervek, ízületek káros elmozdulását, becsípődését. Ennek megfelelően a gyógyítás módszere sem egységes, és sok betegségre még ma sem ismerjük a hatékony gyógymódot.
A világ bonyolultabb, mint aminek kétszáz évvel ezelőtt tűnt.
Bár még ma is előfordul, hogy olyan betegségek gyógyulását ígéri egy oszteopata, amelyre mai ismeretünk szerint semmi esélye nincs, az oszteopaták az esetek nagy részében olyan panaszokra ajánlják módszerüket, ahol ténylegesen lehet hatása a manuális terápiának. Hogy erre az oszteopátiás változat vagy valamilyen más módszer a valóban hatásos, az viták tárgya. Igencsak kevés kontrollált klinikai vizsgálati eredmény van a témában. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy elég kevés esetben lehet hatásos az oszteopátia. Ez sok más eljárással is így van,
a krónikus derékfájás esetén például a gyógyszeres kezelések sem igazán jeleskednek kimagasló eredménnyel.
És itt térhetünk vissza Lawrence Gerard Nassar michigani perére. Döbbenten hallgattam a felszólaló hölgyek elbeszéléseit, amelyek szerint gyerekkorukban az orvos a kezeléseken gyakran intravaginális, intraanális manipulációt hajtott végre, azaz ujjával hüvelyükbe, végbelükbe hatolt be – az elmondások szerint síkosító és gumikesztyű nélkül. Mivel magyarázható ez a művelet, hacsak nem a doktor „vágyaival”?
Nos, az Amerikai Oszteopata Egyesület az esettel kapcsolatos korábbi nyilatkozata szerint az intravaginális kezelés bár nem gyakori, de használatos a praxisban, mint az oszteopátiás manuális kezelés kiegészítése. Néhány perces kereséssel találtam is oszteopaták erről szóló cikkeit, például itt és itt.
Még most sem tudom hova tenni ezt a dolgot. Nassar bűnének alighanem nincs köze ahhoz, hogy oszteopata. Ugyanakkor vajon ennek a valóban intim és nem igazán bizonyított hatású kezelésnek az oszteopaták körében való elfogadottságához hozzájárul-e az, hogy egy áltudományos alapokon nyugvó elmélet esetén valószínűbb az extrém eljárások felé való elcsúszás? Többen gondolják, hogy ezt a tudományos orvoslásba talán leginkább integrált, „megszelídült” alternatív módszert még mindig fenyegeti saját áltudományos hagyatéka. Jobb lenne talán elfeledkezni az eredeti alapítóról, akinek valószínűleg szinte semmiben sem volt igaza, és az oszteopátiát a manuális terápiák egy valamelyest speciális formájának tekinteni.
