Az amerikaiak átadtak egy információt a mexikói rendőrségnek, a drogkartell pedig azonnal nekilátott a mészárlásnak

  • Urfi Péter
  • 2017. június 18.

A hét cikke

Ha ezeket a jeleneteket látnám egy filmben, ótvaros nagy túlzásnak gondolnám.

Hatásos és épp ezért agyonhasznált módszer, amikor egy cikket valami jellemző, de különösen erős, megkapó, durva stb. jelenet vagy párbeszéd leírásával kezdünk, és csak utána állunk neki a történet felvázolásának. Most is ezt akartam csinálni, de aztán rájöttem, hogy a ProPublica oknyomozó cikkében gyakorlatilag csak ilyen különösen durva sztorik, vallomások és adatok szerepelnek, ezért fölösleges lenne kiemelni bármelyiket.

How the U.S. Triggered a Massacre in Mexico

There’s no missing the signs that something unspeakable happened in Allende, a quiet ranching town of about 23,000, just a 40-minute drive from Eagle Pass, Texas. Entire blocks of some of the town’s busiest streets lie in ruins. Once garish mansions are now crumbling shells, with gaping holes in the walls, charred ceilings, cracked marble countertops and toppled columns.

A sztori váza voltaképpen egyszerű: az amerikai drogellenes ügynökség (a Narcosból is ismert DEA) megszerezte azokat az adatokat, amivel bemérhették volna a Zetas nevű mexikói drogkartell két vezetőjének telefonjait, és így képesek lettek volna követni és végül letartóztatni őket. Az értesülést azonban – az informátor és a vele kapcsolatot tartó ügynök határozott kérése, illetve a józan ész parancsa ellenére – megosztották a régóta titoktartási kihívásokkal küszködő mexikói rendőrséggel. A Zetas azonnal tudomást szerzett a besúgásról, és bosszúhadjáratot indított. Az ügyben alig nyomoztak, és emberöléssel senkit nem gyanúsítanak azóta sem.

A cikk epicentrumában a bosszúálló mészárlás áll: több tucat embert, köztük aggastyánokat és csecsemőket, illetve a kartellhez sehogyan sem kapcsolódó embereket gyilkoltak meg, majd minden holttestet elégettek, és végül még az áldozatok házait is eldózerolták. Később kiderült, hogy nem azok voltak a téglák, mint akikre a kartell gondolt, de addigra már mindenki halott volt, aki a meggyanúsított bűnözőkhöz akár csak lazán is kapcsolódott, a rokonságuktól a kertészükig.

A ProPublica és a National Geographic közös oknyomozása először rekonstruálja a hat évvel ezelőtti történéseket, mivel a mexikói hatóságok látványosan tartózkodtak a nyomozástól. Allende városa akkoriban a kartell totális uralma alatt állt, nekik engedelmeskedtek a rendőrök, tőlük féltek a politikusok, de még a katonaság se mert fellépni ellenük. Egyre inkább ők alakították a helyi közösség életét: legális üzleteket nyitottak, kulturális eseményeket szerveztek, beházasodtak a jobb nevű családokba, aki pedig nemet mondott nekik, azt egyszerűen megölték. Legtöbbször a családját is. Jellemző, hogy amikor a nagy mészárlás egyik áldozatának hozzátartozója panaszt emelt, és elkezdett kellemetlen kérdéseket feltenni az elkövetőkkel kapcsolatban, a rendőrök őrizetbe vették, és azóta senki sem látta. A Zetas két vezetőjét évekkel később kapták el, és így valamelyest enyhült a terror, de a romokat még most sem takarították el, az elégetett áldozatok cipői ott fekszenek a gyilkosságok helyszínén.

A cikk példátlan módon mindenkit megszólaltat: az áldozatok rokonait, a nyomozókat, a polgármestereket, a kartell letartóztatott tagjait. Nem könnyű olvasmány, de hülyeség kihagyni.

További olvasnivalók

Kiderült, hogy a Louis Vuitton „olasz cipői” valójában Nagydisznódon készülnek (Guardian)

Jól megtermett portrécikk Chelsea Manningről, exkluzív interjúval (New York Times Magazine)

Nagyon vicces riport a kazahsztáni világkiállításról, ahol nincsenek látogatók (Foreign Policy)

(A leadkép a Sicario című filmből.)

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.