Építészet

Kulturális Maginot-vonal

A Művészetek Palotája

  • Szentpéteri Márton
  • 2005. március 17.

Képzőművészet

A Millenniumi Városközpontban felépült és március 14-én átadott kultúrerőmű tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori politika és egyes pénzembereink nagyravágyásának építészeti inkarnációja, az adófizetők pénzén mindmáig tisztázatlan körülmények között épült gőgös monstrum (lásd erről részletesen: Az ördög a részletekben, Magyar Narancs, 2005. január 13.). A Soroksári úton magasodó cifra palota finoman fogalmazva is igencsak messze áll attól, hogy a kortárs világépítészet attrakciói közé soroljuk, noha hemzseg a nemzetközi építészetből ellopott részletektől. Ám közelébe sem jön például Peter Cookék grazi Kunsthausának vagy Frank O. Gehry Los Angeles-i Walt Disney Concert Halljának; köszönő viszonyban sincs, mondjuk, Toyo Ito Sendai Mediatheque-jével. Nem látni benne mást, mint egy újabb elszalasztott lehetőséget, s ily módon fővárosunk, sőt országunk új szimbólumát, amennyiben jelképezi rohamos lemaradásunkat Európától és a világ fejlettebb régióitól.

A helyszínre HÉV-vel vagy villamossal érkezőt elsőként a megalomán épület sivatagi körülményekhez illõ, "military" terepszínei ejtik zavarba, melyek egyébként, szó se róla, remekül rímelnek az épületegyüttes óriás erődöt avagy gigászi harckocsit imitáló - természetesen a területi rendezési terv megkötéseitől is ambivalenssé lett - tömegalakításával.

Mintha a honi kultúra Maginot-vonalánál állna az egyszeri szemlélő, akképp fest a háromosztatú palota - a Fesztiválok Háza, a Nemzeti Hangversenyterem és a Ludwig Múzeum együttese - kívülről. Nyomban igazat kell adni a nagy építésznek, Peter Eisenmannak: úgy tűnik, valóban elérkezett a terror korának építészete, hiszen a Zoboki Gábor megálmodta épületegyüttes tömegében ugyan kimondottan hivalkodó, ám - minden nagy üvegfelület ellenére - mégiscsak egy a transzparenciát elutasító, introvertált épület, mintha a külvilágtól, ha tetszik, a nyilvánosságtól való félelem járná át falait. Nem kevésbé introvertált a palota hátsó, a Lágymányosi híd felé eső homlokzata. Ugyanakkor nyomát se látni valaminő reprezentációs igénynek, a sűrű ablakkiosztás láttán zord kórházak, börtönök sejlenek fel emlékezetünkből, avagy régimódi irodasilók, netán a kamionos logisztikai központok és a nájmódi outletek világa.

A palota a belépőnek sem kínál kiegyensúlyozottabb látványt. A belső terek - a színháztermet, a hangversenytermet és a múzeumi kiállítóteret nem számítva - zegzugosak, a közlekedés szinte áttekinthetetlen, a gyalogosok "áramlása" (flow) a közönségforgalmi részekben rosszul megoldott, az enteriőr tele van funkciótlan,

porfogó

"nem-helyekkel" (non-place), mindenütt tombol ugyanakkor a tervezői önmérsékletet mellőző "mindent bele" eklektika. A benti kulisszákról kialakult összbenyomás tehát kifejezetten nyugtalanító, lázálomszerű térélménnyel szolgál, s nemigen érteni, egy ekkora hodályba hogyhogy ilyen kevés, a tágasság illúziójával szolgáló tér szorult valójában?

Ezért egyfelől az alaprajzi redundanciák, a funkcióismétlődések felelősek, másrészt főként a politikai csűrcsavar miatt amőbaszerűen alakuló, folyton újraszabott intézményi koncepció. Az sem kérdés, hogy az épületegyüttes léptéke meghaladja azt a szintet, amellyel a hazai tervezők jól tudnának bánni, s amelyet a tervezőirodák logisztikai értelemben kezelni tudnának - másként nehezen magyarázható, hogy a Fonte bútoráruházat tervezõ Zoboki most miként is számíthatta el magát ennyire. Hacsak nem arról van szó, hogy a nemzetközi gyakorlattól távol álló, tulajdonképpen "meghívásos" jellegű pályázat nem teremtett vérbeli versenyhelyzetet, s nem érvényesíthette megfelelő mértékben a nyilvánosság kontrollját sem. A színház, a hangversenyterem és a múzeum úgy ékelődik a hatalmas befoglaló tömbbe, akár három építés alatt álló hajó a dokkba, mindez azonban a számtalan oszlop és áloszlop, lépcső, galéria és mellvéd zavarba ejtő erdeje miatt olybá tűnik, mintha az ácsolt állványzat is velünk maradt volna a palotában. A tudatosan megteremtett káoszélmény még csak-csak elfogadható volna, ha nem párosulna a néhai maszekolós építési vállalkozó összehordta talmi sokszínűséggel, a budoáros csip-csup anyaghasználat megoldhatatlan kivitelezési problémáival. Mert ha közelebb lépünk a falakhoz, alig találunk ízlésesen megoldott anyagtalálkozásokat. Csillámló gránitra zöld bársony szalad, s mindezt szegélyezi - mondjuk - egy kis mészkő lapocska, vagy épp üvegfelület vágja ketté. Másutt a bambuszburkolat kartontapétával, réz szegélylécekkel, vörös posztóval és kéklő kőlapokkal fut össze - csoda, ha a kivitelezés katasztrofális?! A színházterem és a hangversenyterem hangcsapdáiban tetszetős kék falikárpit-költeményen akad meg a szemünk, amely azonban - közelről jól látszik! - kicsiny mozaikokból áll, melyeknek sarkai már most felkunkorodnak a ragasztott felületekről. Ugyancsak figyelemre méltóak a bambusz fedte oszlopok fehér, NDK-design lábazatai vagy a korlátok csomópontjai, melyek egyike sem felel meg a legelemibb szakmai elvárásoknak. Tovább sorolni fölösleges, minden olyan itt, mintha húsz éve épült volna, s immár lestrapált állapotában fogadná a látogatókat. Talán a hangversenytermet érheti a legkevesebb kritika, melyről úgy hallik, akusztikai értelemben is remek. A terem - a magasból alászálló s az összhatástól jócskán elütő sárkányforma hangvetőt nem számítva - valóban józan, a főként komolyzenei eseményekhez méltó arculattal bír, benne a Jovánovics György tervezte színes diffúzorok és az amúgy nyers alaptónusú fa- és bambuszburkolatok jól harmonizálnak. Mindez azonban nem feledteti az épületegyüttes egészére jellemzõ honneckeri elefantiázist és a belső terek nyújtotta zűrzavart.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.