A Millenniumi Városközpontban felépült és március 14-én átadott kultúrerőmű tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori politika és egyes pénzembereink nagyravágyásának építészeti inkarnációja, az adófizetők pénzén mindmáig tisztázatlan körülmények között épült gőgös monstrum (lásd erről részletesen: Az ördög a részletekben, Magyar Narancs, 2005. január 13.). A Soroksári úton magasodó cifra palota finoman fogalmazva is igencsak messze áll attól, hogy a kortárs világépítészet attrakciói közé soroljuk, noha hemzseg a nemzetközi építészetből ellopott részletektől. Ám közelébe sem jön például Peter Cookék grazi Kunsthausának vagy Frank O. Gehry Los Angeles-i Walt Disney Concert Halljának; köszönő viszonyban sincs, mondjuk, Toyo Ito Sendai Mediatheque-jével. Nem látni benne mást, mint egy újabb elszalasztott lehetőséget, s ily módon fővárosunk, sőt országunk új szimbólumát, amennyiben jelképezi rohamos lemaradásunkat Európától és a világ fejlettebb régióitól.
A helyszínre HÉV-vel vagy villamossal érkezőt elsőként a megalomán épület sivatagi körülményekhez illõ, "military" terepszínei ejtik zavarba, melyek egyébként, szó se róla, remekül rímelnek az épületegyüttes óriás erődöt avagy gigászi harckocsit imitáló - természetesen a területi rendezési terv megkötéseitől is ambivalenssé lett - tömegalakításával.
Mintha a honi kultúra Maginot-vonalánál állna az egyszeri szemlélő, akképp fest a háromosztatú palota - a Fesztiválok Háza, a Nemzeti Hangversenyterem és a Ludwig Múzeum együttese - kívülről. Nyomban igazat kell adni a nagy építésznek, Peter Eisenmannak: úgy tűnik, valóban elérkezett a terror korának építészete, hiszen a Zoboki Gábor megálmodta épületegyüttes tömegében ugyan kimondottan hivalkodó, ám - minden nagy üvegfelület ellenére - mégiscsak egy a transzparenciát elutasító, introvertált épület, mintha a külvilágtól, ha tetszik, a nyilvánosságtól való félelem járná át falait. Nem kevésbé introvertált a palota hátsó, a Lágymányosi híd felé eső homlokzata. Ugyanakkor nyomát se látni valaminő reprezentációs igénynek, a sűrű ablakkiosztás láttán zord kórházak, börtönök sejlenek fel emlékezetünkből, avagy régimódi irodasilók, netán a kamionos logisztikai központok és a nájmódi outletek világa.
A palota a belépőnek sem kínál kiegyensúlyozottabb látványt. A belső terek - a színháztermet, a hangversenytermet és a múzeumi kiállítóteret nem számítva - zegzugosak, a közlekedés szinte áttekinthetetlen, a gyalogosok "áramlása" (flow) a közönségforgalmi részekben rosszul megoldott, az enteriőr tele van funkciótlan,
porfogó
"nem-helyekkel" (non-place), mindenütt tombol ugyanakkor a tervezői önmérsékletet mellőző "mindent bele" eklektika. A benti kulisszákról kialakult összbenyomás tehát kifejezetten nyugtalanító, lázálomszerű térélménnyel szolgál, s nemigen érteni, egy ekkora hodályba hogyhogy ilyen kevés, a tágasság illúziójával szolgáló tér szorult valójában?
Ezért egyfelől az alaprajzi redundanciák, a funkcióismétlődések felelősek, másrészt főként a politikai csűrcsavar miatt amőbaszerűen alakuló, folyton újraszabott intézményi koncepció. Az sem kérdés, hogy az épületegyüttes léptéke meghaladja azt a szintet, amellyel a hazai tervezők jól tudnának bánni, s amelyet a tervezőirodák logisztikai értelemben kezelni tudnának - másként nehezen magyarázható, hogy a Fonte bútoráruházat tervezõ Zoboki most miként is számíthatta el magát ennyire. Hacsak nem arról van szó, hogy a nemzetközi gyakorlattól távol álló, tulajdonképpen "meghívásos" jellegű pályázat nem teremtett vérbeli versenyhelyzetet, s nem érvényesíthette megfelelő mértékben a nyilvánosság kontrollját sem. A színház, a hangversenyterem és a múzeum úgy ékelődik a hatalmas befoglaló tömbbe, akár három építés alatt álló hajó a dokkba, mindez azonban a számtalan oszlop és áloszlop, lépcső, galéria és mellvéd zavarba ejtő erdeje miatt olybá tűnik, mintha az ácsolt állványzat is velünk maradt volna a palotában. A tudatosan megteremtett káoszélmény még csak-csak elfogadható volna, ha nem párosulna a néhai maszekolós építési vállalkozó összehordta talmi sokszínűséggel, a budoáros csip-csup anyaghasználat megoldhatatlan kivitelezési problémáival. Mert ha közelebb lépünk a falakhoz, alig találunk ízlésesen megoldott anyagtalálkozásokat. Csillámló gránitra zöld bársony szalad, s mindezt szegélyezi - mondjuk - egy kis mészkő lapocska, vagy épp üvegfelület vágja ketté. Másutt a bambuszburkolat kartontapétával, réz szegélylécekkel, vörös posztóval és kéklő kőlapokkal fut össze - csoda, ha a kivitelezés katasztrofális?! A színházterem és a hangversenyterem hangcsapdáiban tetszetős kék falikárpit-költeményen akad meg a szemünk, amely azonban - közelről jól látszik! - kicsiny mozaikokból áll, melyeknek sarkai már most felkunkorodnak a ragasztott felületekről. Ugyancsak figyelemre méltóak a bambusz fedte oszlopok fehér, NDK-design lábazatai vagy a korlátok csomópontjai, melyek egyike sem felel meg a legelemibb szakmai elvárásoknak. Tovább sorolni fölösleges, minden olyan itt, mintha húsz éve épült volna, s immár lestrapált állapotában fogadná a látogatókat. Talán a hangversenytermet érheti a legkevesebb kritika, melyről úgy hallik, akusztikai értelemben is remek. A terem - a magasból alászálló s az összhatástól jócskán elütő sárkányforma hangvetőt nem számítva - valóban józan, a főként komolyzenei eseményekhez méltó arculattal bír, benne a Jovánovics György tervezte színes diffúzorok és az amúgy nyers alaptónusú fa- és bambuszburkolatok jól harmonizálnak. Mindez azonban nem feledteti az épületegyüttes egészére jellemzõ honneckeri elefantiázist és a belső terek nyújtotta zűrzavart.
