KOmplett

„Ha még egy szót szól, megütöm” – gondoltam, mikor a Huhog a bagolyban Nickie csak nem hagyta abba a cukkolást. A baleknél majdnem lecsaptam a könyvet, mikor Walter megint rosszul lépett. Kevés író tud ennyire felzaklatni, mint Highsmith.

A mondás szerint ugye: megerősít. Nos, ebben mostanában nem vagyok olyan biztos.

Elképzelem, ahogy lófrál New York utcáin, és hirtelen meglát egy ismerőst. Megállnak, talán nem is köszöntik egymást. És ő szavalni kezdi a legújabb versét. Amit épp a séta közben írt.

Pár éve nosztalgiáztunk egy ismerősömmel, és előkerült a Dallas. Én akkor sajnálkoztam, hogy szegény Larry, kár, hogy olyan fiatalon elvitte az alkohol. Ismerősöm kardoskodott, hogy tévedés: Larry él. Végül fogadtunk, a tét egy üveg whisky volt.

Senki nem tett lófejet az ágyába, így nem tudta, hogy főleg egyetlen művét fogja a világ ismerni csupán, azt is inkább filmváltozatban.

Az egyik művésznő húsokra fest, a másik zöld paradicsomból készít édes lekvárt. Régi ékszeres dobozban egy szappan, rajta karcok, két egymásba kulcsolódó kéz. Pink és bordó alakok, mintha lángolnának. Hét teljesen eltérő karakterű alkotó munkái, egyben.

Vannak időszakok, amikor jólesik magyarázatokat olvasni olyasmiről, aminek voltaképp nincs magyarázata, mert nem is lehet. Képtelen lelkiállapotokban tehát jöhet egy kis Vonnegut.

Napok óta nem mozdulok a lakásból, a redőnyt sem húzom fel. Egyébként az ágyból sem mászom ki, minek. A maximum a fürdőkád és a sarki bolt. De inkább kajarendelés. És a nyugtatók.

„Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos! Nem divatos az az egy cipő, amiben járunk, töri is a lábam rendesen” – írtam a legelső kötetemben, a Kassáknak, Kassákról szóló öt versem egyikében. Kassák számomra most is sok szempontból emberi és művészi példa.

Olyannyira elfelejtettem, milyen jó túrázni, hogy bő tíz éve neki sem indultam. Most is csak azért, mert magam alatt voltam, és csak úgy adódott. Ezután nem bízom a véletlenre.

Amikor kitaláltam a sorozatot, tavaly télen, pár könyv rögtön beugrott, képpel együtt. A Love Story az első hat fotóban benne volt. Nem is értettem, miért.

Az utóbbi hónapokban nagy hőfokon égtem, egyetlen pontra fókuszálva meneteltem kitartóan. Ez a feszültség adta a lendületet, az erőt. Ám amikor vége van egy ilyen szinten koncentrált időszaknak, beleállok a földbe.

Az Útont nem tudom irodalomként olvasni. Életem egy szakaszát idézi, olyan, mintha a naplóm része lenne, egy fontos lap, 1994-ből.

Ha fontos és ünnepi esemény van az életemben, legtöbbször Manier ruhát viselek. A kitüntetett pillanatok viseletei. Semmihez sem hasonlíthatóak, nőiességük játékos, mégis nagyon komoly. A trailerben Mari és a mama hordja őket.