Nem véletlen, hogy a nagyon fiatalok kattannak rá elsősorban a szerzőre, én magam is nagyon fiatalon bukkantam rá. A kilencvenes évek elején-végén minden ismerősöm őt olvasta. Legalábbis a normálisabbak. Harmadikosok lehettünk a barátnőimmel, elvetettünk nagyjából minden szabályt. Legalábbis olyan szabályokat, hogy hogyan kellene kinézni, miképp kellene viselkedni. Például nejlonzacskóban cipeltük a cuccainkat, nagy, ronda, szétmálló darabokban, a tankönyvek közé behajigáltuk a zöldségeket – mert mást egy ideig nemigen ettünk –, és a halom tetején egy-egy olyan könyv pihent, amit éppen fontosnak tartottunk.
Mivel egymás között ment az állandó cserebere, nagyjából hasonló könyvek meredeztek ki mindegyikünknél, hirdetve ország-világ előtt, hogy éppen miben vagyunk elmerülve. Vonnegut jó ideig díszített minket. És a könyvekből vett idézetek a tankönyveinket, füzeteinket is. Képzőművésznek készülő barátnőm ugyan minden arcképet a történelem-, irodalom- és latinkönyvünkben Homonyik Sándorrá maszkírozott (erre sok év után sem tudott magyarázatot adni), de Sándor arcmásai alatt-mellett-fölött ott voltak a citátumok. Mivel jó ideje el vagyok merülve ezekben a régi emlékekben, fel kellett tűnjön, milyen sokat másoltam ki Vonneguttól. Konkrétan egy két éve elkezdett regényem (amit talán egyszer befejezek, mert nem rossz az alapgondolat, csak éppen hat fejezet után úgy éreztem, nem megy tovább) mottóját is tőle választottam, a nagy kedvencemből, a Macskabölcsőből:
„Hallottam, hogy így szól egy szomorú ember:
’Hova lett, hova a régi jó banda?’
Azt suttogtam a szomorú ember fülébe:
’A te régi jó bandád eltűnt a francba.’”
Fotó: Németh András Péter
Nem voltam bolond persze, nem vettem szentírásnak a könyvet, de igazán érdekesnek tartottam Bokonon világrendszerét. Én akkoriban csak azokat a könyveket szeretettem, amiben rengeteg konkrétan idézhető dolog van. Minden könyvem halálra volt jelölve, és idézetfüzetekbe gyűjtöttem a megállapításokat, kinyilatkoztatásokat. Épp ezért hajlottam arra, hogy csak olyan művek jussanak be, amik kissé didaktikusak, amiben fogódzókat találok. Aztán később alaposan összezavart, hogy néha – főképp ha egy szerzőtől – egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokra bukkanok. Így aztán leszoktam arról, hogy regényekben kutassam a végső igazságot. (Pontosabban mondva régebben nem az irodalmi értéket néztem, hanem egyfajta bölcsességgyűjteményként kezeltem a szöveget, aztán leszoktam erről. Sokszor látom író-olvasó találkozókon ezt a hozzáállást, de még nincsenek szavaim, nincs érvrendszerem arra nézvést, ezt hogyan tudnám jobban körbeírni. Most se sikerül.)
Mindenesetre ma már nem életreceptként olvasom Vonnegutot sem, és a jó munkáit (számomra legkedvesebb Az ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije és nagyon-nagyon a Börleszk, hehe). De változó hozzáállás ide vagy oda, azt feltétlenül a szerzőnek köszönhetem, hogy mániákus archiváló lettem, hiszen – szól az egyik Kalüpszó: „Írjatok le mindent. A múltnak pontos megörökítése nélkül hogyan várhatnánk el férfiaktól és nőktől, hogy a jövőben ne kövessenek el komoly hibákat?” Persze jól tudjuk, hogy a hibákat, hiába minden, mégis elkövetjük. Aztán jön az összeomlás, elővesszük megint Vonnegutot, és – nem lehet mit tenni – nevetünk.
