Szeretem a projektmelókat, mert szeretek és tudok egyetlen dologgal foglalkozni. Többször mondták már nekem, hogy ha akarok valamit, rémületesen megszállottnak tűnök, írok, szervezek, állandó beszédtémám az adott munka, és mindent megteszek a sikerért, vagy legalábbis azért, hogy mindent beleadva a végére érjek. A végéről beszélek, az lebeg a szemem előtt, noha az elmúlt években megtanulhattam volna, hogy mi jön utána. A dermedtség, a bénultság, a nagy üresség érzete.
Emlékszem, hogy a Café X bemutatója után hónapokig egyetlen sort le nem tudtam írni, megérintett annak a szele, hogy talán ennyi volt, vége, eddig írtam, most ki kell találnom valami mást. A Maffia klub és Cigánykártya után, főképp, hogy ott a lemezek és fotósorozatok elkészítése, a nagyszabású bemutatók kitalálása és lebonyolítása is mozgatott, még rosszabb volt a helyzet. Nos, most ugyanebben vagyok. Minden idegszálammal a Kicsi Liliért hajtottam, aztán bemutattuk. Szerencsére többen is eljöttek a vártnál, és a visszhangok (legalábbis a hozzám visszajutók) mind azt mutatják, megérte. Für Anikó elképesztő volt, tudtam, hogy rá kell bíznom a felolvasást, pedig nem volt egyszerű egyeztetni őt, de hát nem véletlenül olyan elfoglalt… Lévai Balázshoz is ragaszkodtam, mert bíztam az ő profizmusában és nagyvonalúságában, ahogy a labdákat simán átadogatja nekem, és így is tett. Az ANEZ fantasztikusan vezette elő a dalokat az új szöveggel, és a Palkovics Edina által megálmodott vetítés gyönyörűen keretezte azt, amit kitaláltam.
Aznap még felszabadultan tudtam ünnepelni. Ám másnap erős fejfájással ébredtem, csak az mentette meg a napom, hogy rohanni kellett a Manier-bemutatóra, és Kolti Helga telefonja, hogy hamarosan színpadon a Macskadémon rendes, hangszerelt, nagy díszletes változata. (Na az volt még egy olyan meló, amit imádtam, és aztán totál leeresztettem utána.) Ám a szombat – és azóta minden nap – a letargia jegyében telik. Én sajnos nem vagyok az az alkotó, aki egy megcsinált, lekerekített feladat után hosszan tudna fürdőzni abban, hogy na, ez megvan. Ezt sokan nem értik, mármint azt, ha valami elkészült, megvalósult, onnantól már én eleresztem, jobban érdekel az új.
A kész mű nekem mindig a múlt, és mivel türelmetlen ember vagyok, haladnék rögtön tovább. Haladnék, de nem tudok. A régit már eleresztettem, menjen a maga útján, az újhoz nincs ötletem, sugallatom. Pedig ezt az állapotot szeretem: benne lenni nyakig valamiben. Mintha eddig tartott volna, felfelé húzott volna a rejtett energianyaláb, ami aztán most ledobott magáról. persze a tapasztalataim azt mutatják, visszatér a kreativitás, meglep valami új. De amíg meg nem érkezik, marad ez a sötét, lehúzó örvény. Nincs erre valami áthidaló recept? Legjobb lenne tabletta formájában, úgyis annyira rá vagyok kattanva az ilyesmire…
