Bár elvesztettem a fogadást, én azért mégis örültem, kerestem képeket az öreg lókötőről, és megállapítottam, hogy a betegség, illetve az évek múlásának dacára remekül néz ki, sokan megirigyelhetnék, milyen jól tartja magát. (Emlékszünk még ugye a legendás flegma nyilatkozatára, amikor odavetette a sajtónak, hogy az a fő különbség a gazdag és a szegény alkoholista között, hogy a gazdagnak van pénze májcserére. Persze a végső következményeket ő sem úszhatta meg.)
Gyerekként persze én is rátapadtam a Dallasra, de akkoriban még nem ő tetszett nekem, hanem Mitch, Lucy férje, a szőke szépfiú. A barátnőim szíve is felváltva dobbant hol Bobbyért, hol Rayért. Jockeyért úgy öt éve kezdtem el rajongani. Akkor kaptam meg ugyanis karácsonyra egy kedves ismerősömtől viccből DVD-n a sorozat negyedik és ötödik évadát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ismét rákattanok. Egy sötét, üres januári délutánon – mikor egyáltalán nem tudtam magammal mit kezdeni – tettem be a lejátszóba. És nem volt megállás. Napok, hetek röppentek el az életemből. Semmi más nem érdekelt, ahogy lett egy kis szabadidőm, belevetettem magam a babzsákfotelbe, és szaladtak egymás után a negyvenöt percek. (A környezetemet is gyilkoltam ezzel, L. például határozottan összerándult, valahányszor felcsendült a legendás főcímzene, amit később letöltöttem a telefonomra csengőhangként…) A dolog pikantériája, hogy amit hallani lehetett belőle, az sem volt túl vonzó, mivel jó pár évadot németül néztem, a széria egy része ugyanis külföldről érkezett. Ekkor már egyértelműen Jockey volt a kedvencem, pontosabban J.R. (Azóta egyébként nem is áll rá a szám a Jockeyra, a J.R. sokkal keményebb és kifejezőbb, a Jockey olyan, mint egy becézés, és ezt a figurát még a szerelmei/női sem igen becézgették. Nem az karakter volt. Ugyanez ez a helyzet a varázslatos Linda Greyjel is, Sue Ellennel, a mi Samanthánkkal…)
Larry alapvetően nem lenne az ideálom, nem kedvelem az ilyen egy tömbből faragott, kurta lábú, nagyfejű típusokat. De benne volt valami. Hihetetlen sárm, megmagyarázhatatlan vonzerő. Imádtam a csodálatos haját, ami évekig úgy terült el a fején, mint valami tömör csokimáz. A mosolyát, gonosz nevetését pedig említeni sem kell, alap. Sokáig gyakoroltam én is, ma már elég jól sikerül utánoznom. Nagy volt az örömöm, mikor megtudtam, készülnek a folytatások. (Nemrég írtam az új részekről, épp itt, a Narancsban.) Döbbenetes volt látni, mennyire önmaga maradt, és hogyan képes uralni most is vásznat, mindenki más elbújhat – illetve most már csak elbújhatott – mögötte.) Hallom, most átírják a forgatókönyvet, megy tovább a sorozat, nélküle. De gondolom a készítők is sejtik: nélküle ez már nem lesz az igazi…
