Kicsit sok volt nekem az utóbbi időszak mind a munka, mind a magánéleti tragédiák folytán. Régi, kedves ismerőseim pedig éppen invitáltak egy négynapos menetre, logikusnak tűnt velük tartani. Úgy terveztem, hogy a konkrét túrákat kihagyom majd, és helyette a szuper szálláson (gyönyörű park, arborétum, kastély) lődörgök majd, mint annyiszor. De aztán mégis inkább velük tartottam.
Régebben rendszeres túrázó voltam, mert annyira imádom az erdőt, de aztán valahogy a lustaság győzött. Tavaly a Dolomitokban például (ami nagyon meghatározó élményem lett) csak azzal lehetett hegymászásra csábítani, hogy majd a csúcson egy remek cukrászda vár. Gondolhattam volna a kopár szirtekre nézve, hogy enyhén szólva is kamuízű, de valahogy nem gondoltam…
Utálok persze kényelmes túracuccokban, smink nélkül feszíteni, ez is egy visszatartó erő volt, de most olyan szinten szükségem volt a leegyszerűsödésre, hogy ezt sem bántam. A harmadik nap volt a legkeményebb. Mentünk, csúszkáltunk a felázott erdőben úgy, hogy közben az esőzés sehogy sem akart abbamaradni (szerencsére a lehullott levelek sokat fogtak), a Nagy Milic csúcsára konkrétan fel kellett tolni engem. Többször tippeltem arra, hogy inkább feladom, lekúszom valahogy, és akár stoppal, akár akárhogy találok vissza az origóhoz. De gyáva voltam, féltem, hogy eltévedek, így hát fogam összeszorítva próbáltam lépést tartani a többiekkel.
Engem a csúcsok nem izgatnak (ez már pszichológia, a barátom is belátta, hogy azzal nem tud inspirálni, milyen jó lesz fenn arra gondolnom, hogy na, ezt is megcsináltam, mert nekem ez nem kihívás), viszont a kapott fáradtság, és az, hogy minden kiürült a fejemből, feledtette még a mostanáig tartó izomlázamat is. Hát még a lefelé út! Elszakadtam a kompániától, egyedül ballagtam. Néztem, ahogy eloszlik a köd, csodáltam a fák barna és szürke törzsét, az őszi lombok színeit. Élveztem az erdő sokféle illatát. Az idő miatt rengeteg gomba nőt, párolgott a talaj is. Felért az egész mondjuk egy egyheti illóolajas fürdőzésemmel…
Az esti ágyba dőlések is jobban estek, a legrémesebb álmok elkerültek. Az a baj, hogy egyre inkább úgy érzem, nekem nem való a város. Ha visszagondolok az elmúlt évre, az ugrik be, hogy csak az elhagyott vadászházban, illetve a tengerparton (a kis szigeten, ahol alig volt ember) éreztem jól magam, a barátnőm elszeparált, burjánzó kertes balatoni nyaralójában… Tavaly is a tengernél, a hegyekben. A természetben magamra hagy az idegbaj, a szorongás. Elvagyok a fákkal, a nappal, a holddal. És ahogy hazaérek, mellém szegődik újfent a szorongás és a levertség. Hamarosan le kell szűrnöm komolyabban is a tanulságokat.
