Vonzódom a csoportokhoz, én magam is így indultam, a Sárkányfű körében. (Igaz, azt a csoportot főképp fiúk alkották.) Ahogy tudom, arra még nemigen volt példa, hogy festőnők álljanak össze egy csoporttá. Érdekes a kísérlet, így hát örömmel vállaltam, hogy én nyissam meg első közös kiállításukat. (A következőkben egybeolvasztottam a megnyitóm szövegét és a csoportról kapott információkat.)
A Lilith Öröksége egy hét festőnőből álló csoport, épp egy éve, 2011. november 2-án alakultak, ez az első, azaz a bemutatkozó kiállításuk. Direkt az Ari Kupsus Galériát keresték fel, mert itt a kortárs és az antik találkozik, és ők ugye hagyatéki kiállítást csináltak. A csoport tagjai a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára jártak, illetve ketten még ott tanulnak. Oláh Orsolya és Fajgerné találták ki, hogy létrehoznak egy csoportot. Közel ötven festőnőnek írtak, végül heten maradtak. „Lilith egy fiktív személy számunkra, akit csodáltunk és jártunk hozzá, olyan, mintha a mesterünk lett volna vagy a nagymamánk” – írják magukról.
„Lilith hagyatékát állítjuk ki. Régi és új alkotásainkat, Ari antik gyűjteményével vegyesen, mintha ez mind Lilithé lett volna. Mikor először láttuk őt, novemberben, kint erősen hullott a hó” – áll a meghívó szövegében. November másodikán, tehát a halottak napján. Ez engem különösen megragadott. Mert a hó alatt összegyűlnek mind az egykor éltek lábnyomai, és nem biztos, hogy pontosan ki tudjuk venni őket, néha azt sem tudjuk, éppen kinek a nyomába léptünk, de minden együtt, összefonódva hat ránk. Mint itt, ebben a térben is. Kié volt a pipereasztal? Ki nézte benne magát? Mit látunk egy vörös női testben? A tiltást vagy a szenvedélyt? Ha egy régi melltűt magunkra tűzünk, ránk ragad-e az egykori viselőjéről valami?
Isten Ádámot és Lilithet egyazon anyagból formázta, hogy a két teremtmény egymásnak társa legyen. Ám egyszer Isten magához hívta Lilithet, és kérte, legyen Ádám alárendeltje. Erre ő nem volt hajlandó, inkább elindult magányos bolyongására. Egy mítosz szerint Lilith szárnyakat követelt Istentől, és elrepült az Édenkertből. A másik monda szerint Lilith gyermekeit megölték, ezért ő bosszúból mások gyermekeit pusztítja el. Megint másik monda szerint az Édenkertből távozva Lilith ezer meg ezer keveréklénnyel egyesült, és tőlük is szült temérdek gyermeket. Vádolták gonoszsággal, vádolták minden elképzelhető és elképzelhetetlen rosszal. Pedig a név, Lilith olyan könnyed, olyan levegős! Talán a a sumér Lil, azaz levegő szóból ered, ám az eredetnek is különböző magyarázatai vannak. Például az éjszaka szóból is magyarázzák nevének jelentését. Megint mások szerint a név a héber Lyl, vagyis titkos tudás, szél, betegség, bűn szóból származik.
Lilith nem evett a tudás fájának almájából, ezért halhatatlan. Egy élőnek hogyan lehet hagyatéka? Egy élő mit ad örökül? Amit megunt, amin már továbblépett. Mint ahogy mi ajándékozzuk el a már nem hordott ruháinkat, ezerszer viselt ékszereinket. Lilith nagylelkű: továbblép, de tudja, hogy minden, ami egykor az övé volt, még bőven használható. De azt is továbbadhatja, amire büszke, és szeretné, hogy más is tündököljön benne, vele. Lilith ajándékai nem tárgyak, de a tárgyakban is szépen megmutatkozhatnak. Lilith nem engedelmeskedik Ádámnak, és nem uralkodik rajta az ördög sem. Lilith a maga ura. De nekem már ezzel a kifejezéssel is bajom van. Nem a maga ura, mert a szó feltételezi, hogy kell egy úr, egy uralkodó, ami a férfi hatalmát jelöli, legalábbis eredetében. Megszoktuk ezt a szót, nem is gondolkodunk rajta, pedig ott van benne rejtve a hagyomány: az úr csak férfi lehet. Lilith – és Lilith örökösei, titkos gyermekei ettől függetlenek. Lilith a maga asszonya. Lilith egyértelműen maga. Ő dönt, ő tudja, mit kell tennie. Erős, megáll magában. Tudja, és éli az életét.
Lilith hagyatékából most itt, a galériában felmutatódik annyi, amennyit a hét művésznő fel akar nekünk mutatni. De az anyag egyre csak gyűlik és gyűlik majd, az új alkotásokban is ott lesz ugyanez a szellem, hiszen a démonok nem viccelnek – akit egyszer megszálltak, azt mozgatni tudják. Én hiszek abban, hogy Lilith nem rontó és gonosz démon, hanem maga a női alkotó erő. Ott sül a húsban, beépül a testbe, visszanéz ránk egy arctalan portréról – és mi látjuk a tekintetét.
Ezek a gondolatok, valamint a tér és a képek összessége ihlette az alábbi versemet, voltaképpen versimprovizációmat, amit a mai estére írtam:
A régi ráma szélén por pihen.
Keret egy rég elhamvadt archoz.
Leégett gyertyák fénye jelzi:
a látvány ott van, új fény felé ha tartod.
Kirajzolódik benned egy halott nő,
és felruház lassan magával.
Azt mondja: itt a brossom, gyöngysorom.
Tetszel neki. S számodra ő: hibátlan.
Haja hogy omlik! Halott csendélet,
zizegne száradó virágcsokor.
Megdermedt benne a lebegés.
Hozzád mozdul – s te nem csodálkozol.
Márványban, porcelánban, fényben.
Ólomkristályban, mindenféle árnyban.
A bútorokban látod, mellé is ülhetsz.
Kelmék, redők. Egy belső szobában.
A csoport tagjai: Fajgerné Dudás Andrea, Czimbalmos Kozma Andrea, Erdélyi Emese, Jagicza Patrícia, Kusovszky Bea, Margit Zsófia, Oláh Orsolya.
A Lilith hagyatéka című kiállítás az Ari Kupsus Galériában (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 23/B) tekinthető meg december 7-ig. (Közben 5-én támad a finn Mikulás!)
